Szerintem mindenkinek volt tapasztalata olyan srácokkal, akik újak voltak az osztályban és nagyon tartozni akartak valahova. Leginkább az általuk „menőnek” ítélt csoporthoz. Megfigyelték tehát, hogy ennek a kasztnak mire van szüksége és igyekeztek kiszolgálni őket. Nem számított, hogy a barátjukat árulják el emiatt, a lényeg az volt, hogy megmutassák, ők mennyire számítanak és mennyivel jobbak a többieknél. Ennek érdekében nem pusztán körbeugrálták a „menőket”, hanem náluk jobban senki nem gyalázta és szidta a „gyengébbeket.” Behízelgő, szolgalelkű csoport ez, melynek lételeme az árulás. Eltűnni pedig nem tűnnek el, csak átalakulnak, kicsit finomodnak felnőtt korukban. 

​Sok mindent láttunk és hallottunk már az elmúlt évtizedekben. Sok narratíva kelt szárnyra, aztán végezte a porban. Egy azonban folyamatosan tartja magát, még pedig az, hogy ebben az országban aztán nem lehet élni, mert itt kérem szépen mindenki ellehetetlenítenek, betiltanak, megnyomorítanak és koldusbotra juttatnak. M-I-N-D-E-N-K-I-T! Jó hosszan, tagoltan visítják ezt kórusban, egy levegővétellel. Csak valahogy mindez nincs összhangban a valósággal, így érdemes megismerni a visítók hadának fő szószólóit. 

A társadalmi diskurzusban rendszeresen felmerül egy olyan „igény”, hogy újra kellene alkotni a világot. Újra kellene értelmezni az értékeket, a hagyományt, a művészetet és úgy általában mindent. Mert ami már van, az nem érték. Mert ha olyanból indulunk ki, ami hagyományos, az avittas. Mert, ha folytonosan gondolkodunk, akkor az meggátolja a haladást. Az igazság azonban az, hogy ez nem a haladás feltétele, sokkal inkább a gyökértelenné tevés új módja. 

Már nem először hallom azt egy vita és/vagy beszélgetős műsorban, hogy erről, vagy arról a témáról a Tisza nem mondhat valós véleményt, mert akkor az rá nézve nagyon negatív hatással lenne. Mik ezek a témák? Na nem az, hogy szépen süt-e a nap, vagy eleget esett-e az eső, vagy melyik kormánypárti politikus, milyen órát hord, esetleg a Fidesz politikáját támogató ismert ember mit mondott. Ezekről ugyanis rendszeresen, nagy elánnal, akár több napig posztolva nyilatkozik a „DöMen”. Nyilván ezek a társadalmat és a világot érintő legfontosabb kérdések amellett, hogy Ilikének vagy Ilonának hívják-e az épp aktuális kirakatnőjét. 

​A minap egy felvételbe botlottam. Hajós András podcast műsorának vendége Ember Márk volt és egy ponton arról beszélgettek, hogy volt-e már olyan dolog, amiben revideálni kellett a saját meglátásukat és muszáj volt belátniuk, hogy mondjuk Orbán Viktor nem teljesen fogalmatlan a világ folyamatainak, eseményeinek megítélésekor. Ezzel összhangban az is szóba került, hogy mennyire nehéz a saját közegükben egyetérteni a kormány politikájával, mert a legtöbben egyszerűen nem képesek ezt elfogadni. 

​Érdekes dolog a választói magatartásnak a vizsgálata. Sok elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy mégis mi alapján hozza meg egy ember a döntéseit. Mérlegel? Számba veszi a lehetőségeket és azok következményeit? Esetleg pillanatnyi érzelemtől fűtve dönt? Nehéz kérdések, megannyi elméleti válasszal, de ha a választások szempontjából nézzük meg ezeket, akkor maximum az eredmények után tudunk következtetéseket levonni. Előtte viszont annyit tehetünk, hogy figyeljük a közbeszédben végbemenő eszmecseréket. 

Egyik barátom hívta fel a figyelmemet egy hírre, melynek címe így hangzik: „Példátlan: egy fiatal férfi levizelte a Szent Péter-bazilika oltárját a Vatikánban a szentmise alatt”. Próbálom értelmezni ezt a szalagcímet és a benne foglalt cselekedetet, de egyszerűen nem tudom befogadni. A fejemben csak úgy zakatolnak a kérdések és nem tudok megnyugtató választ adni rájuk. 

Eljön az a nap, amikor tudod, hogy egy korszaknak vége. Amikor szembesülsz azzal, hogy a világ, a világod, amelyben eddig éltél már nincsen többé. Biztos vagyok benne, hogy a történelem fordulópontjait az emberek minden korszakban megérezték. Valahogy tudták, megértették, hogy valami megváltozott. Valami véget ért. Én is ezt érzem most. 

​Egy választási kampányban az egyik legfontosabb elem az, hogy megtaláljuk azt a fő témát, amely mindenkit foglalkoztat és ami mentén meg tudjuk határozni a fő üzenetet. Nyilván rengeteg mindenről szó esik az oktatástól kezdve, az egészségügyön át a szociálpolitikáig. Ám mindig van egy vezérmotívum, ami végül döntőnek bizonyul, mert ez az a terület, amely nem elválaszt, hanem összefog. 

Egyetemista koromban volt egy reality sorozat, aminek a címe: 'A világ legszigorúbb szülői' volt. Emlékszem rá, hogy néztük a szobatársammal a részeket és marha jól szórakoztunk, miközben nem egészen éreztük át, mi a probléma. Értetlenségünknek két oka volt. Az egyik: nem értettük, hogy mi a bánat baja van ezeknek az angol kölyköknek. A másik: miért a világ legszigorúbb szülői címet kapta?