​Mostanában gyakran hallgatok Cseh Tamást. Egy-egy dalnak rengeteg rétege van, így egymás után többször érdemes meghallgatni ezeket. Az az igazság, hogy miközben nyilván ő a saját korára reagált, mégis olyan gondolatokat, problémákat, kritikákat fogalmazott meg, melyek mind a mai napig megállják a helyüket. Van egy dala, amit különösen sokszor pörgetek és szinte minden egyes mondatán elmorfondírozok. Ez a Születtem Magyarországon, ami amellett, hogy csodálatos zeneiséggel bír, mely egyből az ember fülébe mászik, egy olyan pármondatos képet fest le nekünk, ami letaglózó. Egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. 

Legkevesebb 10 éve, de inkább 15 éve hallgatjuk azt a mantrát, hogy kérem szépen, Magyarországon nincsen demokrácia. Az Orbán lebontotta e nemes berendezkedés minden alapját, a sajtószabadság eltűnt, korrupció van, mindenkit bántanak a véleménye miatt, ellehetetlenítik az embereket és csak az anyagiak miatt állnak be a NER mögé. A gyerekek jövőjét elvették, a pedagógusokat megnyomorították, az egészségügynek vége van, semmi sem fejlődik, minden drága, de mivel félelemben tartják a nemzetet, így nincs aki fellépjen ezek ellen. Eddig. Hiszen most, itt van a Temus Antikrisztus, aki elsöpri ezt a mocskos rendszert és elhozza a demokráciát. Na, de milyet?!

Szerintem mindenkinek volt tapasztalata olyan srácokkal, akik újak voltak az osztályban és nagyon tartozni akartak valahova. Leginkább az általuk „menőnek” ítélt csoporthoz. Megfigyelték tehát, hogy ennek a kasztnak mire van szüksége és igyekeztek kiszolgálni őket. Nem számított, hogy a barátjukat árulják el emiatt, a lényeg az volt, hogy megmutassák, ők mennyire számítanak és mennyivel jobbak a többieknél. Ennek érdekében nem pusztán körbeugrálták a „menőket”, hanem náluk jobban senki nem gyalázta és szidta a „gyengébbeket.” Behízelgő, szolgalelkű csoport ez, melynek lételeme az árulás. Eltűnni pedig nem tűnnek el, csak átalakulnak, kicsit finomodnak felnőtt korukban. 

​Sok mindent láttunk és hallottunk már az elmúlt évtizedekben. Sok narratíva kelt szárnyra, aztán végezte a porban. Egy azonban folyamatosan tartja magát, még pedig az, hogy ebben az országban aztán nem lehet élni, mert itt kérem szépen mindenki ellehetetlenítenek, betiltanak, megnyomorítanak és koldusbotra juttatnak. M-I-N-D-E-N-K-I-T! Jó hosszan, tagoltan visítják ezt kórusban, egy levegővétellel. Csak valahogy mindez nincs összhangban a valósággal, így érdemes megismerni a visítók hadának fő szószólóit. 

A társadalmi diskurzusban rendszeresen felmerül egy olyan „igény”, hogy újra kellene alkotni a világot. Újra kellene értelmezni az értékeket, a hagyományt, a művészetet és úgy általában mindent. Mert ami már van, az nem érték. Mert ha olyanból indulunk ki, ami hagyományos, az avittas. Mert, ha folytonosan gondolkodunk, akkor az meggátolja a haladást. Az igazság azonban az, hogy ez nem a haladás feltétele, sokkal inkább a gyökértelenné tevés új módja. 

Már nem először hallom azt egy vita és/vagy beszélgetős műsorban, hogy erről, vagy arról a témáról a Tisza nem mondhat valós véleményt, mert akkor az rá nézve nagyon negatív hatással lenne. Mik ezek a témák? Na nem az, hogy szépen süt-e a nap, vagy eleget esett-e az eső, vagy melyik kormánypárti politikus, milyen órát hord, esetleg a Fidesz politikáját támogató ismert ember mit mondott. Ezekről ugyanis rendszeresen, nagy elánnal, akár több napig posztolva nyilatkozik a „DöMen”. Nyilván ezek a társadalmat és a világot érintő legfontosabb kérdések amellett, hogy Ilikének vagy Ilonának hívják-e az épp aktuális kirakatnőjét. 

​A minap egy felvételbe botlottam. Hajós András podcast műsorának vendége Ember Márk volt és egy ponton arról beszélgettek, hogy volt-e már olyan dolog, amiben revideálni kellett a saját meglátásukat és muszáj volt belátniuk, hogy mondjuk Orbán Viktor nem teljesen fogalmatlan a világ folyamatainak, eseményeinek megítélésekor. Ezzel összhangban az is szóba került, hogy mennyire nehéz a saját közegükben egyetérteni a kormány politikájával, mert a legtöbben egyszerűen nem képesek ezt elfogadni. 

​Érdekes dolog a választói magatartásnak a vizsgálata. Sok elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy mégis mi alapján hozza meg egy ember a döntéseit. Mérlegel? Számba veszi a lehetőségeket és azok következményeit? Esetleg pillanatnyi érzelemtől fűtve dönt? Nehéz kérdések, megannyi elméleti válasszal, de ha a választások szempontjából nézzük meg ezeket, akkor maximum az eredmények után tudunk következtetéseket levonni. Előtte viszont annyit tehetünk, hogy figyeljük a közbeszédben végbemenő eszmecseréket. 

Egyik barátom hívta fel a figyelmemet egy hírre, melynek címe így hangzik: „Példátlan: egy fiatal férfi levizelte a Szent Péter-bazilika oltárját a Vatikánban a szentmise alatt”. Próbálom értelmezni ezt a szalagcímet és a benne foglalt cselekedetet, de egyszerűen nem tudom befogadni. A fejemben csak úgy zakatolnak a kérdések és nem tudok megnyugtató választ adni rájuk. 

Eljön az a nap, amikor tudod, hogy egy korszaknak vége. Amikor szembesülsz azzal, hogy a világ, a világod, amelyben eddig éltél már nincsen többé. Biztos vagyok benne, hogy a történelem fordulópontjait az emberek minden korszakban megérezték. Valahogy tudták, megértették, hogy valami megváltozott. Valami véget ért. Én is ezt érzem most.