Olvasom, hogy a Punnany Massif meg a Margaret Island is meghívást kapott Tusványosra. El is fogadták azt, majd koncert címén különböző ideológiailag vezérelt performanszokat nyomattak a színpadon. Szivárványos zászló, meg Népszabadság póló, meg áthúzott KDNP logó. Majd előadták a nagy forradalmárokat a függetlenül objektív sajtóban, hogy ők aztért mentek oda, hogy fityiszt mutassanak a rendszernek. Meg amúgy is a zene számít. Aha. 

Az elmúlt hetekben volt néhány olyan megmozdulás, amiről nagyon nehéz indulatok nélkül nyilatkozni. Nyilván emberek vagyunk, érzelmekkel teli teremtmények, ugyanakkor a politika az az a világ, ahol a hideg fej mindennél többet ér. Érdekek vannak, összefüggések, ok és okozatok, ám ezeket nem lehet szem előtt tartani olyankor, ha a düh lilaköde leszáll az agyunkra és eltompítja a gondolkodásunkat. Ezért most arra vállalkozom, hogy három, egymástól látszólag különálló eseményt más megvilágításba helyezzek. 

Figyelem a barátaimat, az ismerőseimet. A harcostársaimat és az ellenfeleimet. Látom, hogy egyre távolodnak egymástól. Távolodnak, mert a világuk, az a világ, amibe mindig is tartozni akartak és aminek a részei lettek már régen eltévedt az úton. A magyarság megtapasztalta, milyen alárendelt szerepben lenni. Megtapasztalta milyen az, amikor élve felboncolják és széthordják a részeit. Megtapasztalta az elnyomást, majd azt, milyen magára találni és felfedezni a szabadságot. Azonban amíg mi a függetlenségünket kerestük és az utat Európa nyugati feléhez, addig a vágyott Nyugat elveszítette az irányokat és az identitását. Pedig az európai közösség pontosan azért jött létre, hogy megőrizze ezeket. 

A minap egy igen szenvedélyes hangvételű szentbeszédet hallgattam, melynek témája a hit kérdése a XXI. században volt. Az atya roppant érzékletesen beszélt arról, milyen nehéz megélni a hitünket ebben a korban és megtalálni Jézus tanításait, szívét, a Szentlelket a mindennapokban. Nem azért, mert ne lenne meg bennünk a hit és a szeretet, hanem sokkal inkább azért, mert a „hang” nem mellettünk van. A romboló, istenkáromló, gúnyos, az egyént éltető rigmusok vannak felhangosítva, melyek egyből nekiesnek mindenkinek, aki fel meri vállalni a hitét és esetleg egy másik utat mer mutatni. 

​Közel 50 év utána újra feljutott egy magyar az űrbe. Ez egy hatalmas diplomáciai és nemzetközi siker, amire minden magyar ember büszke lehet. Lehetne. Ha lenne benne a magyar nemzettudatnak egy picinyke szikrája. De nincs, így nem jutott más csak a szokásos, rendkívül kisstílű hőbörgés. Majd aztán jött a remény, hogy talán mégis ki lehet ebből hozni valamit, ami nem Magyarország sikeréről szól, hanem a „Dö Men” csodájáról.