Gyarmat leszünk, vagy független nemzet?

​Egy választási kampányban az egyik legfontosabb elem az, hogy megtaláljuk azt a fő témát, amely mindenkit foglalkoztat és ami mentén meg tudjuk határozni a fő üzenetet. Nyilván rengeteg mindenről szó esik az oktatástól kezdve, az egészségügyön át a szociálpolitikáig. Ám mindig van egy vezérmotívum, ami végül döntőnek bizonyul, mert ez az a terület, amely nem elválaszt, hanem összefog. 

Az teljesen nyilvánvaló, hogy megvannak a táborok, ezeknek megvan a maga értékválasztása, ideológiája, világképe. A győzelem egyik kulcsa pedig az, hogy ki képes arra, hogy a táboron kívülről becsatornázzon további választókat. Ehhez van szükség egy olyan vezérmotívumra, ami jóval túlmutat a saját oldalon. 2022-ben ez a háború volt. Mindenkit sokkolt az, hogy közvetlenül a szomszédunkban fegyveres összecsapás tört ki. Ez egy olyan állapotot teremtett, aminek a fő mozgatórugója a bizonytalanság volt. Mivel már előtte egy hasonló helyzet lépett fel a koronavírusjárvány miatt, mely kezelése során a Fidesz-KDNP kormány stabilitást tudott nyújtani, így a háború kapcsán is ez lett a kérdés. Bizonytalanság vagy stabilitás?  Világosan meg kellett fogalmazni, hogy ha az ellenzék nyer, akkor nem kerülhetjük el a háborúba való belesodródást, míg a kormányzópárt választása esetén megadjuk magunknak az esélyt arra, hogy egy bizonytalan helyzetben stabil lábakon álljunk és elkerüljük a fegyveres konfliktust. Ez egy teljesen tiszta helyzet volt. Mi van most? 

Úgy vélem, 2026-ban a gyarmattá válás, vagy a függetlenség megőrzése között kell választani. A gond ezzel az, hogy nem teljesen értelmezhető a helyzet és nagyon sokan „vagy” kérdést látnak ott, ahol valójában az „és” a kulcs. Mire gondolok? Egyre inkább elterjedt az a téves kiindulópont, hogy kialakult egy „Moszkva-Felcsút” tengely és Orbán Viktornak az a célja, hogy Magyarországot teljesen Oroszország és Kína felé tolja, maga mögött hagyva Európát. Az önjelölt messiás is ezt a narratívát erősíti: ha a Tiszát választjátok emberek, akkor hozom az EU-s pénzeken és nyugatiak maradunk, míg ha Orbán mellett döntötök, akkor egy új Szovjetunió jön majd létre. A vezérkérdés tehát ebben a narratívában az, hogy vagy a nyugat, vagy az oroszok. Az emberek többségében ez egy zsigeri reakciót vált ki – történelmi okokból kifolyólag -, így nyilván ágálni kezd az oroszok ellen, miközben a nyugat mellett áll ki. Tehát megtörténik egy értékválasztás. A gond csak az, hogy az egész kiindulópont téves. 

Az Európai Uniót azért hozták létre olyan nagy alakok, mint Konrad Adenauer, vagy Alcide De Gasperi, hogy erős szövetségek, érdekközösségek alkossák a kontinenst. Ebből az elgondolásból mára nem maradt semmi. Háttérhatalmakat kiszolgáló, saját hazájukban levitézlett alakok, sőt most már bűnözők (lásd Ilaria Salis) ülnek a döntéshozói székekben és azon dolgoznak, hogy az általuk mindig mélységesen lenézett keletet gyarmatosítsák. Ezért lesznek marha dühösek és frusztráltak olyankor, amikor a nemzetállami eszmét képviselő országok egységbe tömörülnek, vagy az országok vezetői vétóznak. Ugyanis ez azt jelenti, hogy azoknak az adott országoknak még mindig van szabad akarata. A gyarmattartóknak ettől pedig feláll a hátukon a szőr, hiszen ők úgy gondolják, hogy mindenkinek azt kell csinálni, amit ők mondanak. Ha a nyugatról gondolkodunk, akkor ebből az alapállásból kell már kiindulni, nem abból, ami vágyálomként él a fejünkben a paradicsomról. (Ezzel összefüggésben itt ajánlanám Wass Albert: Mese a kék hegyekről című művét.)

Szögezzük le: nálam jobban senki nem utálja a szovjeteket és a bolsevik eszmét. Nem pusztán ideológiai, hanem családi okaim vannak. Ugyanakkor a politikában nincs helye érzelmeknek. Nem felejtem el az oroszoknak, amit tettek, de a nyugatnak sem, hogy odadobtak minket, majd 1956-ban is becsukták a szemüket. Haragszom ezekért? Hát, hogy a fenébe, ne! De nem mondom azt egy percig sem, hogy a múltbéli bántalmazásaik miatt ki kellene vonulni a nyugatról. Mint ahogy azt se mondom, hogy a szovjet megszállás miatt hátat kellene fordítani az oroszoknak. Vagy azt se tartanám jónak, hogy Kínát a politikai berendezkedése miatt ignoráljuk. Ez ugyanis irracionális lenne és az érdekeink ellen való. 

Orbán Viktor se arról beszélt, hogy hagyjuk ott az EU-t a fenébe, hanem arról, hogy új – pontosabban a régi – alapokra kell helyezni az európai szövetséget, különböző érdekek mentén meghatározott koncentrikus köröket alkotva. Elfoglalásról és nem kivonulásról beszél, tehát a „vagy” szócska értelmét veszti abban az összefüggésben, hogy Brüsszel, vagy Moszkva. Nem ez a kiindulópont. Az alapállás az, hogy itt vagyunk a kontinens közepén, ahol nyugat és kelet találkozik. Egy valaha nagy ország, melyet felkoncoltak (a nyugat) és aztán odadobtak a keletnek (Szovjetunió). Ebből a helyzetből nagy nehezen kimásztunk, majd a szövevényes útkeresést követően végre megtaláltuk a helyes irányt. Magunkat választottuk. Magyarországot tettük az első helyre és ebből a pozícióból beszélünk, gondolkodunk és tárgyalunk. Ezért nem választunk nyugat és kelet között, hanem mind a kettővel fenntartjuk a kapcsolatot. Erről szól a keleti nyitás: nem zárjuk be az ajtókat, hanem minden irányba kinyitjuk és a nemzeti érdekeket szem előtt tartva tárgyalunk. Ebből kifolyólag, hiába akarja a „DÖ MEN” és vele együtt a függetlenül-objektív elemek azt a látszatot kelteni, hogy vagy Brüsszel, vagy Moszkva. Az orbáni politikában ebben a kérdésben nincs „vagy”. Itt „és” van.

Tehát mi akkor a 2026-os választás vezérmotívuma? Elvégre választani kell és ha választunk, akkor kell lennie egy „vagy”-nak is. Van is, amihez csak egy dolgot kell figyelembe venni: az EU vezetői folyamatosan zsarolnak minket. Azt mondják (a „DÖ MEN” is ezt hangoztatja), hogy akkor kapjuk meg a minket illető jogos pénzeket, ha azokat ültetjük a székbe, akik nekik kedvesek. Ha elfogadjuk azokat az „értékeket”, amiket a brüsszeliták annak tartanak: LMBTQ-jogok, meg migránsok példának okáért. Ha engedjük, hogy a belügyeinkbe beleszóljanak. Ha nem nyomjuk meg többé a vétó gombot. Ezek nem riogatások, hanem szilárd tények és ezt nem partnerségi kapcsolatnak hívják, hanem behódolásnak. Aki pedig ezt engedi és e szerint határozza meg a fő üzenetét, azt nem vezetőnek hívják, hanem kitartott helytartónak. 

Így mindenkinek azt tudom javasolni, hogy egy kicsit hagyja hátra az érzelmeket, a paradicsomról szóló vágyálmokat, vegye végig csak az elmúlt két év történéseit és akkor láthatóvá válik a 2026-os választás tétje és legfőbb kérdése: 

gyarmat leszünk, vagy független nemzet?