Idegbetegek és gyönge alakok

​Mostanában gyakran hallgatok Cseh Tamást. Egy-egy dalnak rengeteg rétege van, így egymás után többször érdemes meghallgatni ezeket. Az az igazság, hogy miközben nyilván ő a saját korára reagált, mégis olyan gondolatokat, problémákat, kritikákat fogalmazott meg, melyek mind a mai napig megállják a helyüket. Van egy dala, amit különösen sokszor pörgetek és szinte minden egyes mondatán elmorfondírozok. Ez a Születtem Magyarországon, ami amellett, hogy csodálatos zeneiséggel bír, mely egyből az ember fülébe mászik, egy olyan pármondatos képet fest le nekünk, ami letaglózó. Egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. 

A dal a nemzedéki ellentétekről is szólhatna, de valójában csak az igazságot mondja ki. Ha a saját korunkra vetítjük le, akkor azt vehetjük észre, hogy a jelenség ugyanaz, mint ebben a dalban, csak az okok változtak meg valamennyire. A szöveg egy 87 éves embert mutat be, aki két világháborúban harcolt, megannyi szenvedéssel nézett szembe, és habár a lábai tönkrementek, ő mégis itt áll előttünk. Ezt követően pedig az utána jövő nemzedékről mesél, mely így hangzik: 

„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul,
kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
hát elszállnak az első szélre, mi lesz így, kérdezem én?”

Persze sok mindenből ki lehetne indulni, de mégis a lényeg talán az, hogyan nézünk szembe a nehézségekkel, kudarcokkal. Hogyan létezünk az életünkben és milyen alapokat kapunk. Ugyanis a dalban az is elhangzik, hogy hazaszeretetre és istenhitre nevelték az embert. Ami kimondva-kimondatlanul erőt adott neki. Amibe kapaszkodni tudott. Ez az a pont, amikor nekem mindig Pákh Tibor jut eszembe, akinél kevesebben szenvedtek többet a „puha” diktatúrában és mégis, szilárd hittel, ha tönkrement lábakon is, de egyenes gerinccel állt meg mindenki előtt. Aztán eszembe jut a saját apám, akinek háromévesen kellett egyedül átszöknie az édesanyjához a délvidéki határon. Háborús időkben született, egy ideig a szülei nélkül kellett élnie, hogy aztán folyamatosan vegzálva legyen a hazájában, majd végigcsinálja a rendszerváltást, átéljen megannyi nehézséget, bukást. De eszembe juthat az anyai nagyapám is, akinek a háború miatt nem sok ideje maradt gyermeknek lenni és aki egész életében keményen dolgozott, olyan munkákat végzett, melyekbe sokan beleroppannának és soha, egyetlen panaszos szót se engedett meg magának, nem keseredett meg, az egyik legkedélyesebb, legtisztább lelkű ember volt, akit ismertem. Igen, nekik is tönkrementek a lábaik és mégis, egyenesen álltak mindenki előtt. Életük pedig példaként szolgál. Példaként arra, hogy mindig van kiút a nehézségekből, soha nem lehet feladni, és nem mások hibáztatása, vagy az önsajnáltatás a megoldás, hanem a hit és az akarat mind magunkban, mind a nemzetben és mind pedig a Jóistenben. 

És mi van most? Nézem a tüntetőket, az internet beteglelkű kommentelőit, azokat, akik egy rongyembernek tapsolnak önfeledten, miközben minden bűne alól felmentik (mondjuk saját magukkal is folyamatosan ezt teszik), valamint azokat, akiknek a könnyű, de ugyanakkor gyökértelen élet jutott és ebben az elviselhetetlen könnyűségben lebegnek. Nem kapcsolódnak a hazájukhoz, a közösséghez, nem kapcsolódnak Istenhez, csak az anyagi léthez és saját magukhoz. Érzéseik vannak, mindent ebből a kiindulópontból szemlélnek, sokan már teret engednek fizikailag is bennük dúló frusztrációnak. Nincs bennük erő, nincs bennük tartás, nincs bennük gondolat és pontosan emiatt érveik sincsenek. Az egyik fele idegbeteg, mert nem bírta az élet viharainak változásait, a másik fele meg gyönge alak, mert semmilyen alapot nem kapott, miközben harcolnia sem kellett soha a megélhetéséért, vagy életéért. A közös jellemzőjük pedig a hárítás, hiszen minden egyes kudarcukért, bukásukért másokat hibáztatnak. Igen, ők bizony nem lesznek túlélők, inkább csak sírásók. Sírásók, mert a tehetetlenségük, sikertelenségük, frusztrációjuk és/vagy önhittségük folytán nem látnak túl saját magukon. Ezért se tudnak semmilyen értelmes indokot felhozni, hogy mi a gondjuk, miközben a világképük vagy teljesen széttöredezett, vagy már szét is tört és furcsa, torz darabokból, melyek nem illeszkednek egymáshoz és soha nem is fognak, próbálják valahogy magukat összerakni. 

Ezt látva én is ugyanazt kérdezem, mint Cseh Tamás: mi lesz így? A válasz pedig ugyanaz: mi leszünk itt. Mert, aki tisztában van a korlátaival, az fel tudja mérni a lehetőségeit is. Mert, aki nem idegből, sértettségből, önzőségből áll össze, az megmarad. Mert akinek erős, egységes az értékrendje, az nem törik meg.  Mert, aki felismeri korának béklyóit, az ki is tud szabadulni ezekből. Mert, aki a szűkebb és tágabb közösségéért él, az sosem marad egyedül. Igen, akiken végignézünk egyik sem betonkemény, de mi azok vagyunk. Álljuk az ütéseket, látjuk a hibákat is, tudjuk, hol rontottuk el, ezért is tudunk megállni a lábunkon. Most is ezt kell tennünk, hiszen minden korszaknak megvannak az idegbetegei és gyönge alakjai. 

Ám, amíg ott vannak a túlélők, harcosok, addig nem száz, hanem ezer év múlva is tudni fogunk magyarul. Mert egy olyan fából merítjük az erőnket, melynek nagyon mélyre nyúlnak a gyökerei. Összekapcsolódtunk az őseinkkel, hazaszeretetre neveltek minket és hiszünk az Istenben is. 

Ideje most erős lábakon kiállni ezek mellett, és megmutatni az idegbetegek és gyönge alakok gyülekezetének, hogy hangosabbak lehetnek, sokan is vannak, de soha nem lesznek elegen.