Mert hagytuk

Egyik barátom hívta fel a figyelmemet egy hírre, melynek címe így hangzik: „Példátlan: egy fiatal férfi levizelte a Szent Péter-bazilika oltárját a Vatikánban a szentmise alatt”. Próbálom értelmezni ezt a szalagcímet és a benne foglalt cselekedetet, de egyszerűen nem tudom befogadni. A fejemben csak úgy zakatolnak a kérdések és nem tudok megnyugtató választ adni rájuk. 

Nyilván a legtöbb ember azt kérdezi ilyenkor, hogy juthatott ilyen egyáltalán ennek a ... hmm, eltévelyedett emberhalmaznak az eszébe? Számomra viszont ennek a kérdésnek már régen nincsen relevanciája. Persze a zsigeri reakció nálam is ez, csak éppen pontosan tudom már a kérdésre a választ. Mert hagytuk. Az élet- és keresztényellenes eszmék elburjánzását tétlenül figyeltük a partvonalról. Nem emeltük fel a szavunkat, nem léptünk fel ez ellen, hanem újra és újra és újra odafordítottuk a másik orcánkat. Hagytuk, hogy kékre-zöldre-lilára verjék a fejünket és még mi kértünk bocsánatot azoktól, akik ezt tették velünk. Sőt, miután a földön feküdtünk, ők belénk rúgtak még egyet, majd elmondták, hogy erről is mi tehetünk, ha kegyeskedünk végre eltakarodni, akkor megbékélnek.... Mi pedig ez tűrtük. 

Megengedők voltunk, bátortalanok és jóhiszeműek. Hittünk abban, hogy az élni és élni hagyni állapotában vagyunk. Pedig már jó régóta a bőrünkre megy a játék. Először csak kérdések, majd elméletek, majd tettek formájában. Isten, haza, család. Ez mindennek az alapja és pontosan ezt a szentháromságot törték szét. Az ember ebben a mocsok elgondolásban nem más, mint egy agyatlan massza, a létének az értelme pedig a fogyasztás. A boldogság egyet jelent a felesleges vackok halmozásával. Elégedetlenség is csak akkor lép fel, ha a gazdaságban némi fennakadás van és nem tudnak annyi javat, élményt felhalmozni, mint előtte. A boldogság is csak egy árucikk. Az élet pedig egy kirakat, amit megoszthatunk a közösségi oldalakon lájkokra beváltva. Felszínen létezünk csupán, a mélység kiveszett a világból. Az az elmélyülés, amit a hitünk, a nemzetünk, a családunk adott nekünk. A gyökérzetünket rágják a kártevők és csodálkozunk, hogy haldoklik a fa, melyről rohadt gyümölcsök esnek aztán le?

Ebben a hírben nem az volt az érdekes, hogy megtörtént, hanem hogy megint csak hagyták. Szóban már sokkal messzebb is elmentek a liberálbolsevizmus képviselői. A dehumanizálás, keresztényüldözés, a nemzeti gondolat kiirtása, a család bemocskolása már sokkal régebb óta megy, így várható volt, hogy ennek lesznek fizikai vonulatai is. A szavakat mindig a tettek követik. Ha nem tud elpusztítani a visítással, rohadék kommentekkel, démonizálással, akkor megteszi a valóságban. Ahogyan azt megtették Charlie Kirkkel is. A suttogók nem csak elültették a magokat, hanem már fel is nevelték a gyűlölettel, elmagányosodással táplált időzített bombáikat. Csak idő kérdése volt, hogy ezek az utat vesztett porhüvelyek, mikor látják meg a sötétségből való kiutat abban, hogy meghúzzák a ravaszt. Vagy bemennek a templomba levizelni az oltárt. A pofátlanságuk már odáig ment, hogy nem egy mezei város kis kápolnájában tették ezt (ami amúgy szintén arcátlan szemétség lenne), hanem a Vatikánban, a Szent Péter-bazilikában. Azon a helyen, ami a katolikus egyház otthona. És mi volt erre a válasz? Semmi. 

Felmászott ez a sötét lélek az oltárra, letolta a nadrágját és megcsinálta, amit. A jelenlévők meg nézték és nem tettek semmit. Jézus ennél kevesebbért is kidobott embereket a templomból. Itt meg nem volt egy lélek sem, aki megfogta volna a letolt gatyájánál fogva, hogy aztán kivágja a templomból és megmutassa az ott lévő tömegnek ezt a beteg barmot. Videót persze csináltak róla. Az nagyon fontos volt, hogy mindent felvegyenek, de az már kevésbé, hogy tegyenek is ellene valamit. Persze lehet háborogni a hírt olvasva, meg megnézve a videót, de az továbbra is egyet jelent a tétlenséggel. Engem nem az háborít fel, hogy megtette ez a nyomorult, amit megtett, hanem az, hogy hagyták neki. Sőt, majd jönnek a relativizálások, a magyarázatok és az egészben végül az lesz a legnagyobb baj, hogy Bayer mit mondott róla, vagy épp most én, hogyan jellemeztem ezt a ..., igen, őt.  

Itt jön be a kérdés, mégis mikor teszünk már valamit? Mikor emeljük fel a fejünket? Mikor jön el végre az a pillanat, amikor nem oda, hanem elfordítjuk az arcunkat? Amikor a minket ütő kezet a levegőben megfogjuk? Mikor mondjuk már azt végre, hogy elég volt? Az, hogy most az abortuszt fogamzásgátlónak tartják, a keresztényeket üldözik, az elfajzottságot ünneplik, hogy embereket lőnek le a meggyőződésük miatt, hogy valami átláthatatlan globális masszát akarnak csinálni, melyben feloldják a nemzetet, hogy a gyűlölet és a semmitmondás politikai üzenet lehet, az a mi hibánk is. Néztük az eseményeket, de nem láttuk a következményeket. Reméltünk akkor, amikor tudnunk kellett volna. Csendben voltunk, amikor szólni kellett volna. Ennek pedig többek között ez a vatikáni mutatvány lett az eredménye és még ennél sokkal több is. A gyökereinket, a gondolatainkat, a képességeinket, az emberi létünk értelmét vették el. 

Mert hagytuk. Mikor lesz már elég?