Őrültek a házban!

Tinédzser voltam, amikor elbűvölt az angolszász irodalom és folyamatosan jártam a helyi antikváriumot, hogy újabb kincsekre tegyek szert. Az egyik ilyen kincskeresésem során akadtam rá Edgar Allan Poe műveire. Teljesen beszippantott és azóta is az egyik kedvenc szerzőm. Ám attól, hogy még valakinek nagyon kedvelem a műveit, még nem szeretnék szereplővé válni. A legutóbbi parlamenti közvetítést nézve azonban rá kellett döbbennem, hogy az egyik legabszurdabb és legsötétebb Poe novellában élünk. 

A Temus Antikrisztusról a legtöbben úgy gondolják, hogy nem képes maga mögött hagyni a kampányt és kormányfői szerepben is ebből a pozícióból beszél. Szerintem ez egy nagyon nagyvonalú megállapítás, ugyanakkor teljesen rossz a megközelítés. Ugyanis ez a nézőpont azt feltételezi, hogy a DöMen képes másképpen is beszélni és viselkedni, mint amit most látunk tőle. Jelentem, hogy nem. Nem képes. Ez az alapprogramja, tehát nem az lesz, hogy lehiggad, hanem az idő előrehaladtával csak szintet fog lépni ebben az elborult színjátékban. Sőt, továbbmegyek: a kampányban voltak mérsékeltebb pillanatai, a propagandafilmjét pontosan ezekből rakták össze, de a hangsúly a pillanaton és nem a mérsékelten van. Forgott a kamera, megvolt a narratíva iránya, amit ki kellett szolgálni és ezért képes volt mérsékelni magát, hogy jó szögből lehessen felvenni a lelki vívódásait, a mosolyát és át tudják adni, hogy ő a népmesei legkisebb királyfi, aki átverekedi magát minden akadályon, hogy aztán övé legyen a királyság. A gond csak az, hogy a szépen megszerkesztett porcelánmaszk alatt egy rothadó alak vicsorog a nemzetre. 
​
Menjünk szép sorban. A Temus Antikrisztus nem a hős a népmesében, hanem az álhős. Tehát azt hihetjük róla egy darabig, hogy ő lesz a megmentő, csak éppen semmilyen kvalitással nem rendelkezik, ami a hős szerepre predesztinálja. Nincs benne alkalmazkodóképesség, nincs benne alázat, nincsen csillagszeme, nincs benne empátia és nincs benne jóság. A népmesei hős nem azért indul el, mert akarja a királyságot. Ő pusztán megindul a fejlődés, a felnőtté válás útján. A célja a kiteljesedés, nem pedig az, hogy gazdag vagy híres legyen. Csak teszi a dolgát legjobb tudása szerint, az útja során tanul, figyel és elvégzi a feladatokat. A tettei teszik méltóvá a királylány kezére és az uralkodásra. Az álhős ezzel szemben önző és önös érdekből indul neki a feladatnak. Nem fejlődik, nem ért meg senkit, és nem kapcsolódik senkihez. Sokszor elárulja a sajátjait, sőt akár az életükre is tör. Éppen ezért, mivel nem figyel, nem fejlődik, nem alázatos és nem csapatjátékos, nem is jár neki jutalom. 

Rosszul olvassák tehát a történetet, mert azt a narratívát követik, amit a propagandastáb megszabott. Nem azért heves a Temus Antikrisztus, mert olyan nagy az igazságérzete, hanem azért, mert egy önmagát mérsékelni képtelen agresszív karakter. Ezért nem vitte semmire abban a rendszerben, amit 14 évig kiszolgált. Nem azért üvölt, kérkedik, oktat ki mindenkit a parlamentben, mert beragadt a kampányüzemmódba, hanem mert egyszerűen ő csak ezt tudja. Sem erkölcseiben, sem mentálisan, sem képességeiben nem ér fel a székhez, amibe beleültették. Hangsúlyozom: ültették és nem a választók, hanem az a háttérerő, ami megkomponálta köré a narratívát és akik most nagyon ügyködnek azon, hogy ne vegyük észre a szép, drága smink álcája mögé rejtett rothadó, vicsorgó pofát. 

Itt térnék vissza Poe-hoz. A Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című írásában pontosan azt fejtegeti, hogy az emberek (a novellában a narrátor és mi olvasók) vakon bíznak a társadalmi pozícióban, a kifinomultan öltözködő és a magabiztos fellépéssel bírókban. A novellában róluk hisszük azt végig, hogy a nagy szaktekintéllyel bíró orvossal és gárdájával állunk szemben. A látszat ural mindent, példának okáért a vacsorán mindenki megpróbál a lehető legnormálisabban viselkedni. Amikor pedig az egyik ember elkezd furcsán viselkedni, akkor a többi kollektíven utánozni kezdi, mert ha mindenki ilyen, akkor nem lehet probléma. Ám ez az egész színjáték, amit lehet tartani egy darabig, de a végtelenségig semmiképpen se.  Addig mehet így a közéletünk, amíg nem nézünk szembe a valósággal. A valóság pedig az, hogy nem ragadt bent a Temus Antikrisztus a kampányban és nem ő a népmesei legkisebb királyfi sem, ahogyan nem is egy nagy tudással bíró orvos. Ő a beteg, aki kiszabadult a kényszerzubbonyból, összeszedte a hozzá hasonlókat és most épp politikusosat játszanak. Lehet persze, hogy van közöttük pár Monsieur Maillard, csak az a baj, hogy tudjuk neki milyen szerep jutott a történetben és az is messze, nagyon messze volt a normálistól. 

Mondjuk tehát ki: a hazánk jelenleg egy elmegyógyintézet, ahol az ápoltak átvették a hatalmat. Ez pedig addig így is lesz, amíg a társadalmi konformizmus uralkodik. Addig áll fenn az egész, amíg mindenki elhiszi a trükköt, asszisztál a színjátékhoz és kutakodik Dr. Kátrány, meg Toll professzor módszere után a könyvtárban. 

A valóság azonban, amivel jobb, ha minél előbb szembesülnek az emberek az, hogy nem az általuk annyira vágyott szakértők, hanem az őrültek költöztek a házba.