​Érdekes dolog a választói magatartásnak a vizsgálata. Sok elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy mégis mi alapján hozza meg egy ember a döntéseit. Mérlegel? Számba veszi a lehetőségeket és azok következményeit? Esetleg pillanatnyi érzelemtől fűtve dönt? Nehéz kérdések, megannyi elméleti válasszal, de ha a választások szempontjából nézzük meg ezeket, akkor maximum az eredmények után tudunk következtetéseket levonni. Előtte viszont annyit tehetünk, hogy figyeljük a közbeszédben végbemenő eszmecseréket. 

Egyik barátom hívta fel a figyelmemet egy hírre, melynek címe így hangzik: „Példátlan: egy fiatal férfi levizelte a Szent Péter-bazilika oltárját a Vatikánban a szentmise alatt”. Próbálom értelmezni ezt a szalagcímet és a benne foglalt cselekedetet, de egyszerűen nem tudom befogadni. A fejemben csak úgy zakatolnak a kérdések és nem tudok megnyugtató választ adni rájuk. 

Eljön az a nap, amikor tudod, hogy egy korszaknak vége. Amikor szembesülsz azzal, hogy a világ, a világod, amelyben eddig éltél már nincsen többé. Biztos vagyok benne, hogy a történelem fordulópontjait az emberek minden korszakban megérezték. Valahogy tudták, megértették, hogy valami megváltozott. Valami véget ért. Én is ezt érzem most. 

​Egy választási kampányban az egyik legfontosabb elem az, hogy megtaláljuk azt a fő témát, amely mindenkit foglalkoztat és ami mentén meg tudjuk határozni a fő üzenetet. Nyilván rengeteg mindenről szó esik az oktatástól kezdve, az egészségügyön át a szociálpolitikáig. Ám mindig van egy vezérmotívum, ami végül döntőnek bizonyul, mert ez az a terület, amely nem elválaszt, hanem összefog. 

Egyetemista koromban volt egy reality sorozat, aminek a címe: 'A világ legszigorúbb szülői' volt. Emlékszem rá, hogy néztük a szobatársammal a részeket és marha jól szórakoztunk, miközben nem egészen éreztük át, mi a probléma. Értetlenségünknek két oka volt. Az egyik: nem értettük, hogy mi a bánat baja van ezeknek az angol kölyköknek. A másik: miért a világ legszigorúbb szülői címet kapta? 

Olvasom, hogy a Punnany Massif meg a Margaret Island is meghívást kapott Tusványosra. El is fogadták azt, majd koncert címén különböző ideológiailag vezérelt performanszokat nyomattak a színpadon. Szivárványos zászló, meg Népszabadság póló, meg áthúzott KDNP logó. Majd előadták a nagy forradalmárokat a függetlenül objektív sajtóban, hogy ők aztért mentek oda, hogy fityiszt mutassanak a rendszernek. Meg amúgy is a zene számít. Aha. 

Az elmúlt hetekben volt néhány olyan megmozdulás, amiről nagyon nehéz indulatok nélkül nyilatkozni. Nyilván emberek vagyunk, érzelmekkel teli teremtmények, ugyanakkor a politika az az a világ, ahol a hideg fej mindennél többet ér. Érdekek vannak, összefüggések, ok és okozatok, ám ezeket nem lehet szem előtt tartani olyankor, ha a düh lilaköde leszáll az agyunkra és eltompítja a gondolkodásunkat. Ezért most arra vállalkozom, hogy három, egymástól látszólag különálló eseményt más megvilágításba helyezzek. 

Figyelem a barátaimat, az ismerőseimet. A harcostársaimat és az ellenfeleimet. Látom, hogy egyre távolodnak egymástól. Távolodnak, mert a világuk, az a világ, amibe mindig is tartozni akartak és aminek a részei lettek már régen eltévedt az úton. A magyarság megtapasztalta, milyen alárendelt szerepben lenni. Megtapasztalta milyen az, amikor élve felboncolják és széthordják a részeit. Megtapasztalta az elnyomást, majd azt, milyen magára találni és felfedezni a szabadságot. Azonban amíg mi a függetlenségünket kerestük és az utat Európa nyugati feléhez, addig a vágyott Nyugat elveszítette az irányokat és az identitását. Pedig az európai közösség pontosan azért jött létre, hogy megőrizze ezeket. 

A minap egy igen szenvedélyes hangvételű szentbeszédet hallgattam, melynek témája a hit kérdése a XXI. században volt. Az atya roppant érzékletesen beszélt arról, milyen nehéz megélni a hitünket ebben a korban és megtalálni Jézus tanításait, szívét, a Szentlelket a mindennapokban. Nem azért, mert ne lenne meg bennünk a hit és a szeretet, hanem sokkal inkább azért, mert a „hang” nem mellettünk van. A romboló, istenkáromló, gúnyos, az egyént éltető rigmusok vannak felhangosítva, melyek egyből nekiesnek mindenkinek, aki fel meri vállalni a hitét és esetleg egy másik utat mer mutatni. 

​Közel 50 év utána újra feljutott egy magyar az űrbe. Ez egy hatalmas diplomáciai és nemzetközi siker, amire minden magyar ember büszke lehet. Lehetne. Ha lenne benne a magyar nemzettudatnak egy picinyke szikrája. De nincs, így nem jutott más csak a szokásos, rendkívül kisstílű hőbörgés. Majd aztán jött a remény, hogy talán mégis ki lehet ebből hozni valamit, ami nem Magyarország sikeréről szól, hanem a „Dö Men” csodájáról.