Töréspont

Eljön az a nap, amikor tudod, hogy egy korszaknak vége. Amikor szembesülsz azzal, hogy a világ, a világod, amelyben eddig éltél már nincsen többé. Biztos vagyok benne, hogy a történelem fordulópontjait az emberek minden korszakban megérezték. Valahogy tudták, megértették, hogy valami megváltozott. Valami véget ért. Én is ezt érzem most. 

​Abban a szerencsés helyzetben voltunk eddig, hogy mi békeidőben, egy viszonylag áldott állapotba születtünk. Nem korlátoztak minket, nem voltak lezárt határok, nem voltak feketeautók. Nem vitték el a szeretteinket egy „rossz” mondat miatt, nem végeztek ki embereket a meggyőződésükért. Demokráciába, szabadságba születtünk. Hallottuk persze a történeteket a múltról. Tudtuk, hogy mi történt a kommunista korszakban. Tudtuk, hogy mi volt a náci Németországban, vagy a bolsevista Szovjetunióban. Olvastunk ezekről, láttuk a filmeket, felvételeket. Hallgattuk a szüleink, nagyszüleink beszámolóit. Közben pedig azt gondoltuk, hogy igen, ez borzalmas, de már vége van. Nekünk már nem ilyen világ jutott. Elődeink megvívták a csatákat, megharcoltak a gyilkos eszmékkel, azok kiszolgálóival és éltetőivel, jutalmul pedig mi megkaptuk a szabadságot és a békét. Utazhattunk, korlátlanul hozzáférhettünk olyan dolgokhoz, amiktől a szüleinket elzárták. Aztán betört az internet kora és gyakorlatilag mindent megkaptunk egyetlen gombnyomásra. Közben pedig a világ ment tovább, mi pedig azt hittük, hogy ami régen volt, az soha többet nem tér vissza. Tévedtünk.

Nem voltunk olyan önhittek, hogy azt higgyük elértük a civilizáció csúcsát és olyan fejlettek vagyunk, hogy meghaladtuk a történelmet. Pontosan tudtuk, hogy ez nem így működik. A világ mozgásban van, emberek működtetik, korszakok jönnek és mennek. Semmi sem tökéletes, semmi sincs nyugvóponton. Éreztük, hogy gyűlnek felettünk a fellegek, de nem tulajdonítottunk nekik nagy jelentőséget. Úgy voltunk vele, hogy ha le is szakad az ég van esernyőnk, ami alá beállhatunk. Ami megvéd minket addig, amíg újra ki nem süt a nap. Csak azt nem vettük észre, hogy egy idő után már az esernyőnket is kilyukasztották, folyik át rajta minden. Akik pedig utánunk jöttek azok már ezt sem kapták meg. Tőlük már az esernyőt is elvették. 

Szépen lassan visszamászott az életünkbe az a mocsok ideológia, ami valahogy soha nem akar eltűnni, csak mindig más ruhába öltöztetik a megrendelők. Jelenleg szivárványszínekben pompázik, elfogadást hirdet, erőszakos kisebbségi csoportokat épít köré, emberi tragédiákat, betegségeket használ fel és mindenkit megbélyegez, aki egy kis ellenérzést tanúsít. Nagyon alattomosan kúsztak egyre feljebb és feljebb. Kritikai gondolkodás, mindent kérdőjelezz meg, semmit se vegyél alapnak. A családot szétbombázták, nemzedékeket fordítottak egymás ellen. Már ott tartunk, hogy a szülőket nevezik meg ellenségnek. A médiából, közösségi oldalakról ömlik a dehumanizálás, a címkézés. Az egyetemekből pedig keltetőket csináltak, ahol atomjaira szedik szét a fiatalokat és komplett agymosást hajtanak rajtuk végre, majd újra összerakják őket. De az az ember már nem lesz soha egész. 

Ennek a folyamatnak a betetőzése lett Charlie Kirk meggyilkolása. Aki semmi mást nem tett, mint beszélgetett. Nem kizárta a vele egyet nem értő embereket, hanem elment hozzájuk. Vitázott, érvelt. Észérveket hozott egy olyan világba, amikor a legtöbb ember csak az érzelmeiről és magáról tudott beszélni. Közben az életével is példát mutatott. Mert nem csak beszélt, hanem tett is a nemzetéért. A narratíva szerint fiatalnak számított, akinek az lett volna a dolga, hogy „kiélje magát”. Ehelyett neki felesége volt és két gyönyörű kisgyereke. Jézust nem csak a szavaival éltette, hanem tényleg megélte a hitét. Charlie Kirk nem csak annak látszott, hanem ő tényleg egy hiteles ember volt. Akivel lehetett egyet nem érteni, csak az a baj, hogy most már ennek sincsen helye. Mert, ha valaki kérdéseket tesz fel és megmutatja, hogy nem biztos, hogy az a helyes válasz, amit te annak gondolsz, vagy egyáltalán rávilágít arra, hogy lehet másképpen is értékelni a folyamatokat, az veszélyes. Ezért is zajlik a folyamatos hergelés és félelemkeltés. Ezért démonizálják az olyanokat, mint Kirk. 

Az a lövés nem csak egy életet oltott ki. Szűkebb értelemben két családot tett tönkre, tágabb értelemben pedig a világunkat zúzta szét. Azt a világot, amiről tudtuk, hogy már nem ugyanaz, de nagyon kapaszkodtunk belé. Szerettük volna azt hinni, hogy mi tanultunk a történelemből, a múltból, az elődök hibáiból. Látva azonban azt, hogy egy embert a véleménye miatt megölnek, majd mások ezen ujjonganak, ráadásul nem magukban, hanem már elmebeteg módon videókat, posztokat és kommenteket tesznek közzé egy pici remény se maradt, hogy a folyamat visszafordítható. Azért sem, mert megint nem akarja senki levonni a tanulságot. Nem akarja megérteni, mi-miből következik. Megy a mutogatás, a felelősség letolása, a „nem is úgy volt” magyarázkodás. Próbálják a merénylőt mosdatni, relativizálni a tettét, vagy csak nyakatekert magyarázatokkal elterelni a figyelmet arról, hogy ez a srác ennek az embertelen folyamatnak a terméke. Ez pedig semmi jóra nem fog vezetni. 

Keresztényként az önvizsgálat és a megbánás az egyik legfontosabb, amit meg kell tennünk. A Charlie Kirk elleni merényletben, átvitt értelemben mi is hibásak vagyunk. Jól tudtuk, láttuk, hogy milyen folyamatok zajlanak a világban. Mindennap szembesülünk az uszítással. Látjuk, hogy a közösségi oldalakon zajló mocsokság elhozott egy következmények nélküli berendezkedést. Hagytuk, hogy átvegyék az uralmat az egyetemek, a gondolkodás felett. Hagytuk, hogy kiüresítsék a szavak jelentését, elbagatellizálva mindent, ami érték és stigmatizálva azokat, akik kiállnak ezek mellett. Sokan pontosan ezért nem szóltak semmit, inkább belesimultak a helyzetbe. Mások, megunva ezt a boszorkányüldözést keményebb fellépést akartak. Az egész egy hatalmas kakofónia lett, a zajban pedig alig hallhatók a tiszta hangok. 

Szeptember 10-én valami eltört. Egy ember meghalt a hite, meggyőződése miatt, egy feleség elveszítette a társát, két kisgyermek az édesapját. Ez az, amiből ki kell indulni. Azt nem hiszem, hogy ezt a világot már össze lehet ragasztani. Elvégre, ami egyszer eltört, az már soha nem lesz ugyanaz. Abban viszont hiszek, hogy újra lehet építeni. És nem csak lehet, hanem kell is. De legyen világos: mindig napfelkelte előtt a legsötétebb az ég. Nagyon kemény, tragédiákkal terhes időszak köszönt most ránk és nem tehetünk úgy, mintha ez nem a mi dolgunk lenne. A világban minden összekapcsolódott, minden hatással van a másikra. Nem lehetünk megint könnyelműek, önhittek és kényelmesek. Nem vonhatjuk ki magunkat a megmérettetés alól, hanem fel kell állnunk végre és képviselnünk kell a tiszta hangot. Ez a lövés a mi korszakunk töréspontja volt. A kérdés az, hogyan állunk fel belőle és tesszük helyre a világot. 

Nem csak Charlie Kirk két kisgyerekének, hanem a saját gyerekeinknek is tartozunk ezzel.