​Egy öreg légiós egyszer azt mondta, hogy az őrségváltással nincs semmi baj, de legyen szabályos. Az ugyanis elég problémás, amikor az őrt nem leváltják, hanem egyszerűen lelökik a bástyáról. Attól kezdve az új őr hiába áll vigyázzban, mindenki ugyanarra gondol: vajon meddig marad ott, és ki lesz a következő, akit ugyanilyen elegánsan lecserélnek.
 
Valahogy így vagyok a köztársasági elnök körül kialakult helyzettel is.

Nem állt szándékomban ma megszólalni. Az ember, ha már egyszer túlélt néhány zendülést, három hajótörést, két félreértést és egy teljesen indokolatlan kikötői esküvőt, megtanulja, hogy a csend sokszor egészségesebb, mint a vélemény.
​
Aztán elém sodorta a szél azt a hírt.

​Van egy embertípus, amelyik minden reggel belenéz a tükörbe, és megkérdezi:
– Na, ma kinek lesz igaza?
 
Ők azok az emberek, akik azt hangoztatják nyakra-főre, hogy az elveikhez milyen hűségesek és mindig ezeket követik. Most is csak érted mondanak kritikát. Olyan kritikát, amit eddig ők maguk cáfoltak. Szép dolog ez, a gond csak az, hogy közben a gazdát úgy cserélték le, mint a pincér az abroszt. Nem azért, mert elszakadt, vagy koszos, hanem mert más vendégek érkeztek.

Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a vezető rontja meg a népet. Pedig többnyire csak udvariasan alkalmazkodik hozzá. 
A vezető személye és viselkedése ugyanis többnyire nem ok. Inkább tünet. Olyan, mint a kocsma tükre: nem szépít, legfeljebb torzít egy keveset, de amit mutat, azt a vendégek vitték oda. Ők teremtették.
A vezető többnyire nem feltalálja a közízlést. Csak kiszolgálja.
Ha egy társadalom az erőt összekeveri a hangerővel, az agressziót a bátorsággal, az uszítást az igazmondással, akkor előbb-utóbb talál valakit, aki mindezt készséggel szolgáltatja neki. 
A vezető alakja tehát nem a betegség. Pusztán csak a laborlelet.

És a laborleletre hiába kiabál az ember. Attól az eredmény nem lesz szebb és meggyógyulni sem fog. Csak a váróteremben lesz nagyobb a zaj.

​Szándékosan hallgattam el erre az 50 napra. Nem azért, mert félek ettől a beteg rendszertől, hanem azért, mert meg akartam ismerni. Kíváncsi voltam, hogy az, amit a kampány alatt mutattak vajon színjáték volt-e, vagy fullba nyomták a kretént végig és előre megmutatták, mire számíthatunk. Oké, oké én úgy voltam vele, hogy a második megoldás lesz a jó, de nem leszek sportszerűtlen, így csak adtam egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy megmutassák mi jártunk tévúton. Hölgyeim és uraim, látva ezt az 50 napot tisztelettel jelentem, nem tévedtünk. Szemben azzal a 3 és félmillió magyarral, akik irigységből, gyűlöletből, önhittségből, butaságból vagy naivitásból a bántalmazó kapcsolatot választotta. 

Tinédzser voltam, amikor elbűvölt az angolszász irodalom és folyamatosan jártam a helyi antikváriumot, hogy újabb kincsekre tegyek szert. Az egyik ilyen kincskeresésem során akadtam rá Edgar Allan Poe műveire. Teljesen beszippantott és azóta is az egyik kedvenc szerzőm. Ám attól, hogy még valakinek nagyon kedvelem a műveit, még nem szeretnék szereplővé válni. A legutóbbi parlamenti közvetítést nézve azonban rá kellett döbbennem, hogy az egyik legabszurdabb és legsötétebb Poe novellában élünk. 

Manapság nagy divat lett a nemzeti oldalon, hogy a médiamunkások, közéleti személyiségek és megélhetési politikusok roppant kritikusak lettek. Érzékenykednek, egymásnak esnek, előadják a nagy monológjukat a hibáikról, miközben a Schindler listájának zenéje szól a háttérben. Védekeznek és hárítanak, miközben egymást, vagy épp a vezetést okolják. Csak egyetlen dologról nem beszélnek, pedig mindennek ez volt az alfája és az ómegája: az online tér használatáról. 

Amikor egy publicista, gondolkodó megírja magvas elmélkedéseit a világról, az emberekről, az értékrendről, az irányokról vagy a közéletről, akkor azért bízik benne, hogy nem lesz igaza. Legalábbis én nagyon bíztam benne, hogy sokkal sötétebbnek írom le a társadalomban végbement változásokról alkotott képet, mint amilyen valójában. Ha valamiben, hát ebben nagyot tévedtem. Le kell számolni az illúziókkal, a nyugaton végbement morális válság átvette az uralmat hazánkban is. A virtuális világ leváltotta a valóságot. 

​Mostanában gyakran hallgatok Cseh Tamást. Egy-egy dalnak rengeteg rétege van, így egymás után többször érdemes meghallgatni ezeket. Az az igazság, hogy miközben nyilván ő a saját korára reagált, mégis olyan gondolatokat, problémákat, kritikákat fogalmazott meg, melyek mind a mai napig megállják a helyüket. Van egy dala, amit különösen sokszor pörgetek és szinte minden egyes mondatán elmorfondírozok. Ez a Születtem Magyarországon, ami amellett, hogy csodálatos zeneiséggel bír, mely egyből az ember fülébe mászik, egy olyan pármondatos képet fest le nekünk, ami letaglózó. Egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. 

Legkevesebb 10 éve, de inkább 15 éve hallgatjuk azt a mantrát, hogy kérem szépen, Magyarországon nincsen demokrácia. Az Orbán lebontotta e nemes berendezkedés minden alapját, a sajtószabadság eltűnt, korrupció van, mindenkit bántanak a véleménye miatt, ellehetetlenítik az embereket és csak az anyagiak miatt állnak be a NER mögé. A gyerekek jövőjét elvették, a pedagógusokat megnyomorították, az egészségügynek vége van, semmi sem fejlődik, minden drága, de mivel félelemben tartják a nemzetet, így nincs aki fellépjen ezek ellen. Eddig. Hiszen most, itt van a Temus Antikrisztus, aki elsöpri ezt a mocskos rendszert és elhozza a demokráciát. Na, de milyet?!