A rosszul járó iránytűkről

Van az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy nem a világ fordult ki a sarkaiból, hanem egyesek iránytűje mágnes helyett támogatási szerződéssel működik.
​
Emlékszünk még arra az időre, amikor a demokrácia olyan törékeny volt, hogy egy rosszul megkötött nyakkendő is veszélyeztette? Amikor a jogállam minden reggel lázas volt, és estére már intenzív osztályra került egy nemzeti politikus megszólalásától? Sőt, nap mint nap meg is halt egy-egy törvény vagy intézkedés miatt. Aztán másnap megint feltámadt, hogy újra aggódhassanak érte és végül megölhessék. A szakértők, önjelölt próféták és hivatásos aggódók akkoriban minden bokor mögött diktatúrát láttak.

Most pedig?
​
Most visszamenőleges hatályú törvények születnek. Közjogi méltóságokat mozdítanak el a helyükről, mert csak. Másokat meg nem engednek megjelenni egy átadón, vagy levágják őket a képekről. Politikai ellenfeleket a "népre" hivatkozva próbálnak kizárni a versenyből. Nem elég legyőzni őket – meg kell akadályozni, hogy egyáltalán pályára lépjenek. Aki pedig civilként valaha támogatást kapott, arra úgy néznek, mintha személyesen ő írta volna a világ összes összeesküvését.

És a demokrácia őrei? Hallgatnak. Rosszabb esetben magyaráznak. Még rosszabb esetben tapsolnak.

Pedig van itt egy apró kellemetlenség. Az a bizonyos rendszer nem kizárólag a nemzeti oldal számára létezett és nem pusztán őket támogatta. A globálbolsi világ szereplői is szép számmal merítettek belőle, élvezték minden kényelmét, sőt többen aktívan, évtizedeken keresztül ki is szolgálták. Nem az volt a bajuk tehát, hogy milyen volt az előző rendszer. Az volt a bajuk, hogy szerintük nem nekik jutott belőle annyi, amennyi "természetes módon" járt volna.

Ebből kifolyólag a jogállam sem halt meg akkor és rendszerváltás se történt. Csupán új tulajdonost kapott. És ahogyan új tulajdonoshoz illik, gyorsan ki is írta a kapura:

"Demokrácia mindenkinek. A feltételekről majd mi döntünk."

Akik pedig eddig pontosan az ilyen rendszer miatt kiabáltak, sápítoztak és ájuldoztak, most védik a mundér becsületét.

Az ember ilyenkor csak megigazítja a kalapját, rendel egy feketét, és csendben megállapítja: nem a képmutatás lett nagyobb. Csak a szégyenérzet szűnt meg.