Senki Alfonz a kávéház előtt támasztotta a falat. A fal láthatóan régebb óta végezte ezt a munkát, ezért nem szólt semmit. Mellette a Török Szultán komoly arccal kavargatta a  feketéjét.
- Feltűnt neked – kérdezte Alfonz –, hogy az emberek újabban milyen büszkén mondják témától függetlenül, hogy: "mi a változásra szavaztunk?"
- Feltűnt. Olyan elégedetten ejtik ki, mintha a változás hivatalból csak jó modorú, tiszta kezű úriember lehetne.

Van egy örök törvény a kocsmában. Nem arra kell figyelni, aki a leghangosabban üvölt, hanem arra, aki mellette ül.
​
Elkerülhetetlen, hogy aki a legjobban kiabál arra figyeljen mindenki. Közben meg a megbízható alkoholista – aki már húsz éve ugyanarra a székre ül le – szó nélkül elviszi a nézelődők pulton hagyott, frissen kimért italát. Mire az ordítozásnak vége, a torok ugyan kiszáradt, de a pohárnak már nyoma sincs.

-Ismertem egy embert, aki kidobta az ejtőernyőjét. – meséltem Török Szultánnak a minap.
Szultán szívott egyet az imént elcsent szivarjából, majd lustán megkérdezte:
-Mert elszakadt?
-Nem. Mert azt mondta, nincs rá szüksége.
​

Vártam, hosszú ideig vártam, hogy megírjam ezt a publicisztikát. Van ugyanis egy rossz szokásom: soha nem nyilvánítok véleményt könyvről, sorozatról, filmről úgy, hogy ne olvastam volna el, vagy néztem volna meg az adott művet. Ez sokszor igen fájdalmas, hiszen, ha teszem azt trilógiáról van szó, mindegy, hogy mennyire borzalmas volt az első rész, én végig szenvedem a folytatásokat is. Várom a csodát, bízva abban, hogy csak sikerül valami nézhetőt, valami jobbat összehozni. Éppen ezért, amikor kiderült, hogy a Temus Antikrisztus túl jól időzített, túlságosan kiszámított felbukkanásáról és egyéves működéséről „dokumentumfilmet” készítenek, akkor már tudtam, hogy ez most nagyon fog fájni. Szóval április elején megnéztem a filmet. Azóta pedig vártam arra, hogy a csalódottság helyét átvegye a józanság, az élményt pedig szavakba tudjam önteni.

Roppant különös dolgok történnek a magyar tengernél. Legalább annyira megmagyarázhatatlanok, mint Tuskó Hopkins hirtelen jött feltámadása, vagy egyéb ruhaszerzési akciói.
​
Ez év április 12-ig úgy tudtuk, hogy ide csak a milliomosok juthatnak be. A lángost páncélszekrényben tartották, a fagylaltot tőzsdei árfolyamon mérték, a hotdogot pedig csak háromhavi fizetés igazolása után adták ki. Legalábbis ezt mesélték nekünk.

Van az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy nem a világ fordult ki a sarkaiból, hanem egyesek iránytűje mágnes helyett támogatási szerződéssel működik.
​
Emlékszünk még arra az időre, amikor a demokrácia olyan törékeny volt, hogy egy rosszul megkötött nyakkendő is veszélyeztette? Amikor a jogállam minden reggel lázas volt, és estére már intenzív osztályra került egy nemzeti politikus megszólalásától? Sőt, nap mint nap meg is halt egy-egy törvény vagy intézkedés miatt. Aztán másnap megint feltámadt, hogy újra aggódhassanak érte és végül megölhessék. A szakértők, önjelölt próféták és hivatásos aggódók akkoriban minden bokor mögött diktatúrát láttak.

​Egy öreg légiós egyszer azt mondta, hogy az őrségváltással nincs semmi baj, de legyen szabályos. Az ugyanis elég problémás, amikor az őrt nem leváltják, hanem egyszerűen lelökik a bástyáról. Attól kezdve az új őr hiába áll vigyázzban, mindenki ugyanarra gondol: vajon meddig marad ott, és ki lesz a következő, akit ugyanilyen elegánsan lecserélnek.
 
Valahogy így vagyok a köztársasági elnök körül kialakult helyzettel is.

Nem állt szándékomban ma megszólalni. Az ember, ha már egyszer túlélt néhány zendülést, három hajótörést, két félreértést és egy teljesen indokolatlan kikötői esküvőt, megtanulja, hogy a csend sokszor egészségesebb, mint a vélemény.
​
Aztán elém sodorta a szél azt a hírt.

​Van egy embertípus, amelyik minden reggel belenéz a tükörbe, és megkérdezi:
– Na, ma kinek lesz igaza?
 
Ők azok az emberek, akik azt hangoztatják nyakra-főre, hogy az elveikhez milyen hűségesek és mindig ezeket követik. Most is csak érted mondanak kritikát. Olyan kritikát, amit eddig ők maguk cáfoltak. Szép dolog ez, a gond csak az, hogy közben a gazdát úgy cserélték le, mint a pincér az abroszt. Nem azért, mert elszakadt, vagy koszos, hanem mert más vendégek érkeztek.

Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a vezető rontja meg a népet. Pedig többnyire csak udvariasan alkalmazkodik hozzá. 
A vezető személye és viselkedése ugyanis többnyire nem ok. Inkább tünet. Olyan, mint a kocsma tükre: nem szépít, legfeljebb torzít egy keveset, de amit mutat, azt a vendégek vitték oda. Ők teremtették.
A vezető többnyire nem feltalálja a közízlést. Csak kiszolgálja.
Ha egy társadalom az erőt összekeveri a hangerővel, az agressziót a bátorsággal, az uszítást az igazmondással, akkor előbb-utóbb talál valakit, aki mindezt készséggel szolgáltatja neki. 
A vezető alakja tehát nem a betegség. Pusztán csak a laborlelet.

És a laborleletre hiába kiabál az ember. Attól az eredmény nem lesz szebb és meggyógyulni sem fog. Csak a váróteremben lesz nagyobb a zaj.