A Vezér felébredt, majd első dolga volt, hogy megkérdezze a tükröt:
-Na? Ugye, hogy ugye?
A tükör, amely hosszú évek tapasztalatával rendelkezett, nem válaszolt, de nem is kellett neki.

Valamikor régen a sajtószabadság azt jelentette, hogy az újságíró kérdezhetett.
​
Ma már fejlettebb a rendszer.

Van az a pont, amikor az ember már nem tudja, hogy kormányzati tájékoztatást olvas-e, vagy egy kissé félresikerült filmet néz, amit komoly drámának szántak, de burleszk lett belőle.

​Sokan vagyunk, akiket mély szomorúsággal töltött el a mostani augusztus 20-a. Abban is biztos vagyok, hogy ugyanezt fogjuk érezni majd október 23-án vagy március 15-én is. Nem is beszélve június 4-ről. Lehet, hogy most vannak, akik ebben kételkednek, de megnyugtatásként közlöm, vagyunk jópáran, akiket nem lehet megetetni a kirakattal. Nem féktelen bulikázással azonosítjuk a nemzeti ünnepeket és nem helyezzük magunkat a nemzet fölé.  Nem vesszük be a trikolórba öltöztetett Temus Antikrisztust se, mert pontosan látjuk, hogy a díszes gúnyát egy próbababára tették fel. Egy üres, műanyagból készült kirakatkellékre.

Valamikor nem is olyan régen augusztus 20-a még úgy nézett ki, mint egy méltóságteljes ünnep, ami egy nagy nemzet történetét mutatta be.
Aztán egyszer csak valaki lekapcsolta a villanyt.
És mire visszakapcsolta, már ott állt egy DJ a színpadon.

​Ígérem, visszatérek majd a könnyedebb hangvételhez is, csak épp látva a kialakult helyzetet és azt, hogy milyen hullámokat vet, az embernek nem sok kedve van tréfálni. Mert van olyan vicc, aminek a poénja olyan durva, hogy az már komoly. Aki nem szeretne szembenézni a valósággal, ahogyan a választás napján is inkább nem hallott, nem látott, az ne is olvasson tovább, mert olyan dolgokról lesz szó, ami számára nem létezik és soha nem is létezett. Ez pedig az átalakuló világrend.

Miután az oktatási miniszterasszony befejezte irodája tárlatvezetését – ahol a látogatók megtekinthették a stratégiai fontosságú fiókokat, a miniszteri polcokat és fürdőszobát, ahol egyesek tisztálkodni szoktak –, végre megtalálta a kellő intimitást.

​És ebben az áhítatos pillanatban videót készített.

Van az a különös történés, amikor nem a tárgy változik meg, hanem a jelentése.
Nézzük példának okáért a helikoptert.
Ha az egyik miniszterelnök ül benne, akkor:
– Közpénz!
– Luxus!
– Fényűzés!
– Miért nem lehet autóval?
– Mitől olyan fontos ő, hogy repülni kell neki?
– Lopják az adófizetők pénzét!

Válságot kezelni Magyar-módra úgy kell, hogy minden reggel ünnepélyesen bejelentjük: hatalmas a baj, Paksot le kell kapcsolni.
Aztán délben kiderül, hogy mégsem.