Régen úgy tudtuk, hogy a hírügynökség tájékoztat, az újságíró kérdez, az állampolgár pedig gondolkodik. A politikai vezetés pedig irányokat szab ugyan, de reagál is. Számon kérhető, kontrollálható. Mindez azért fontos, mert ezáltal lehet határokat szabni, beemelni a mindennapok problémáit a közbeszédbe, majd pedig figyelni arra, hogy ebből mi valósult meg. 

Régen a főtéren állt a kaloda.
Praktikus szerkezet volt. Az ember fejét és kezét beleillesztették a megfelelő nyílásokba, aztán ott maradt, amíg a falu közössége eldöntötte, hogy pontosan mennyire kell őt megvetni. A módszernek megvolt az az előnye, hogy aki hülyeséget kiabált, arról mindenki tudta, hogy hülyeséget kiabál. Aki pedig paradicsomot dobott, annak legalább paradicsom volt a kezében.

Van két vezető karakterünk. Az egyik úgy működik, mint egy túlpörgetett csivava, akit három energiaital után véletlenül beengedtek a hangosbemondóba.

​A Régi Főnök előkerült.
Nem történt semmi különös. Nem dőlt össze a kaszárnya, nem szaladt világgá a teve, és a minisztérium portása sem kérte el a személyi igazolványát.
Mégis kitört a pánik.

Van ez a csodálatos politikai találmány: a lejárt vélemény.
Amikor előkerül, hogy a hatalom valamelyik embere egy-két-három éve még olyasmit mondott, amitől ma már a saját árnyéka is szabadságra menne, érkezik a válasz:
„Régen volt.” Ehhez pedig a tömeg tapsol és egyetértőn bólogat.

A kormányzati fedélzeten van egy különösen sokoldalú kártya. A lopáskártya.
Előkerül, ha akadozik a kormányzati gépezet, ha a mutatvány nem sikerül, ha a legénység tanácstalanul nézi a kormánykereket, amely valami rejtélyes okból nem arra megy, amerre kellene. Az nyilván senkinek se jut eszébe, hogy megtanulja használni. Van könnyebb megoldás, ami lehetővé teszi, hogy dolgozni se kelljen és a fizetést is fel lehessen venni. Ez a lopáskártya.