Az okos tükör

A Vezér felébredt, majd első dolga volt, hogy megkérdezze a tükröt:
-Na? Ugye, hogy ugye?
A tükör, amely hosszú évek tapasztalatával rendelkezett, nem válaszolt, de nem is kellett neki.

A kép, amit mutatott egyszerűen tökéletes volt! Hiszen Ő volt ott!

Elkezdte a napot. Délelőtt beszédet mondott saját nagyszerűségéről, délben megemlékezett saját nagyszerűségéről, délután pedig közzétett egy fényképet, amelyen olyan méltóságteljesen nézett a távolba, mintha személyesen ő találta volna fel a horizontot. Még a Hold is miatta világított olyan szépen.
​
A nemzeti ünnepek és a történelem nagy évfordulói sem jelentettek akadályt.

Ha a történelem bekopogott és kérte a figyelmet, a Vezér udvariasan arrébb tessékelte:
-Egy pillanat, öregem, előbb egy képet kell készíteni rólam. Aztán pedig egy kisfilmet megint csak rólam.

Jobb, ha végre mindenki megérti, ki itt a lényeg. A főszerep mindig a Vezéré, a megemlékezés, válsághelyzet, vagy ünnepnap csak a keret lehet, melynek az a szerepe, hogy még szebbnek, jobbnak, okosabbnak mutassa őt.

Ha megvan a poszt, jöhetnek a kommentek.

Ezeket különösen szerette.

Ha valaki megdicsérte, bölcsen bólintott.

Ha valaki kritizálta, azonnal válaszolt.

Ha újságíró volt, azért.

Ha egyszerű polgár volt, azért.

Ha valaki pedig azt írta, hogy talán mégsem tévedhetetlen, a Vezér személyesen gondoskodott róla, hogy az illető megtudja: téved.

A Vezér ugyanis pontosan tudta, mi a jó.

Nem azért, mert mindent tudott.

Hanem azért, mert Ő tudta.

Ez fontos különbség.

A környezetében nem is volt senki, aki meg merte volna kérdőjelezni nagyszerűségét. Egy jó kólásdoboz tudja, hol a helye, csak a kommentelők nem, ezért nekik el kell magyarázni. Meg kell értetni velük.

Hiába ért haza, nem pihenhetett tehát, mert a kommentelés nem állhat meg. Mindenkinek tudnia kell, ki itt a tökéletesség és tévedhetetlenség nagyura.

A tükör eközben a szobában továbbra is okosan hallgatott.

Elvégre ő csak a képet adta vissza.

Hogy ki mit látott benne, arról már nem tehetett.