Egy bizonyos embertípusról

​Van egy embertípus, amelyik minden reggel belenéz a tükörbe, és megkérdezi:
– Na, ma kinek lesz igaza?
 
Ők azok az emberek, akik azt hangoztatják nyakra-főre, hogy az elveikhez milyen hűségesek és mindig ezeket követik. Most is csak érted mondanak kritikát. Olyan kritikát, amit eddig ők maguk cáfoltak. Szép dolog ez, a gond csak az, hogy közben a gazdát úgy cserélték le, mint a pincér az abroszt. Nem azért, mert elszakadt, vagy koszos, hanem mert más vendégek érkeztek.

​Tegnap még habzó szájjal bizonygatták, hogy amazok a haza veszedelmei. Ma ugyanott ülnek közöttük, és meghatott arccal magyarázzák, hogy ők mindig is a párbeszéd hívei voltak. Csodálatos dolog ez a párbeszéd egyébként. Különösen akkor, amikor a mikrofont már a másik oldal tartja.
 
A legszebb az egészben azonban a hirtelen támadt függetlenség. Évekig nem volt egyetlen rossz szavuk sem azokhoz, akiknek tapsoltak. Aztán egyszer csak rájöttek, hogy bizony vannak hibák. Hovatovább az elmúlt években minden is rossz volt. Micsoda erkölcsi ébredés! Kár, hogy pontosan akkor történt, amikor a pálfordulásnak piaci értéke lett.
 
A szuverén ember nem attól szuverén, hogy évekig A-t mondott, majd egy rövid mea culpát és megvilágosodást követően pedig B-t. Attól lesz elveihez és értékeihez hű, önálló egyed, hogy ha kell, A-t mond akkor is, amikor ezért kifütyülik, és B-t akkor is, amikor senki sem jutalmazza érte. Mindezt pedig következetesen, széljárástól függetlenül teszi. A vélemény és az elv ugyanis nem kabát. Nem azért cseréljük, mert megváltozott a társaság.
 
Aki pedig egyik táborból átsétál a másikba és ezt lelkiismereti forradalomnak nevezi, miközben ugyanazzal a buzgalommal keresi az új főasztalt, az nem független gondolkodó. Az csak szakmailag fejlődő talpnyaló.
 
Régen egy cipőt fényezett. Ma már kettőt. Holnap majd azt, amelyik közelebb áll a hatalomhoz.