Furcsaságok a forradalmi fronton

Mostanában nagyon gyakran bukkannak elő a semmiből sötétben bujkáló árnyékharcosok. Én óvatosan bánnék esetükben a „forradalmár” szóval.
​
Különösen akkor, ha a forradalmár tíz éven át pontosan tudta, hol van a pénztár, melyik ajtón kell bemenni a milliós fizetésért, és kit kell megkérdezni, ha nem működik a kávéfőző.

Mert vannak emberek, akik valóban szembemennek egy rendszerrel.
​
És vannak, akik tíz évig kényelmesen együtt úsznak vele, majd amikor a víz kezd kellemetlenül hideg lenni, hirtelen felmásznak a partra és közlik, hogy ők valójában végig az ár ellen harcoltak.
Csak eddig várták a megfelelő pillanatot.

Azt a pillanatot, amikor már másokat lehet a busz alá lökni.

Amikor belsős levelezésekből lehet erkölcsi emelvényt építeni.

Amikor a korábbi kollégákból áldozat lesz, a saját hallgatásból, vagy jellemtelenségből pedig hőstett.

És amikor a tíz évnyi jól fizetett együttműködés egyetlen mozdulattal átnevezhető „beépülésnek”.

Pedig a beépített ember általában nem az, aki tíz évig jól érzi magát bent, majd a váltás után, amikor veszélybe kerül a saját széke hirtelen rájön, hogy ő tulajdonképpen mindig is kívül volt.
Ez nem ellenállás.

Ez menekülés, csak utólag hősies narrációt írtak hozzá.

A valódi forradalmár kockáztat.

A többiek megvárják, amíg valaki más kockáztat helyettük, aztán gondosan kiválasztják, kit kell feláldozni, hogy az általuk írt történetben végre ők lehessenek a főhősök.

Nem mindenki forradalmár, aki időben átáll. Van, aki csak jól érzi, mikor kell másokat a romok alatt hagyni, hogy ő maga hősként sétálhasson ki az épületből.