Kapitányokról nehéz időkben

A kikötőben úgy tartják, hogy manapság a kapitány kétféle ember lehet.
Az egyik az, aki megtervezi az utat, felméri a lehetőségeket és még vihar előtt kiadja a parancsot.
A másik a fedélzeten szüntelenül azt keresi, honnan készülhet róla a legelőnyösebb kép.

Az utóbbi rendszerint nagyon népszerű. A matrózok fegyelmezetten statisztálnak, a sirályok is jól mutatnak a háttérben, a naplemente pedig úgy esik az arcára, mintha külön közbeszerzésen nyerte volna el ezt a feladatot. Mire azonban a kép elkészül és a kapitány azt figyeli, hogy bejött-e már a háromezredik szívecske is rá, a hajó már léket kapott.
Persze mindig akad valaki, akire rá lehet fogni, hogy az ő hibájából történt a baj. Az előző kapitányra. A szomszéd hajóra. A tengerre. A legénységre. A szélre. A sirályokra. Ha nagyon muszáj, a nem megfelelő rum elfogyasztására is.
A mutogatásnak egyetlen szépséghibája van. A hajó ettől még nem fordul el a zátonytól.
Mostanában mindenről lehet remek posztot írni és jól beállított videókat gyártani. A kátyúról, a dugóról, a bezárt rendelőről, az elmaradt beruházásról, a megélhetésről. Egy ügyes képaláírásból még akár valóság is lehet, egy jól időzített videót pedig eredményként is fel lehet mutatni.
Csakhogy van egy kellemetlen tulajdonsága a valóságnak.
Nem olvassa a hashtageket és nem érdekli, ki milyen előnyös szögből néz a kamerába.
Az energiaválság nem szűnik meg attól, hogy napi tizenkét videót rakunk ki. A szakértelem se érkezik meg, mert felveszünk egy munkavédelmi sisakot. Az aszály nem lesz kisebb egy frappáns idézettől. Az ország vezetésének minősége pedig nem egyenesen arányos a kirakott szelfik mennyiségével.
És a problémák sem oldják meg magukat attól, hogy sikerült valaki más nyakába varrni őket.
A kormányzás ugyanis olyan mesterség, amelyet makacs módon még mindig nem lehet filterrel helyettesíteni.
Fülig Jimmy erre valószínűleg csak annyit mondana:
– Kapitány úr, a kifogásokkal még egyetlen hajó sem ért kikötőbe.
Minden más csak képeslap.