Kormányinfó újratölve

Régen a kormányinfó olyan hely volt, ahol az újságíró kérdezett, a kormány embere válaszolt, a sajtó pedig megpróbálta kideríteni, hogy a válaszban hol rejtőzik a lényeg.

Mostanában viszont néha az az érzése támad az embernek, hogy egy rosszul megvilágított klubszobába tévedt, ahol a törzsvendégek már régóta együtt vacsoráznak.
​
–Na, főnök, ezt most megint megkérdezzem? – érdeklődik az egyik sajtós.

–Meg hát – felelhetné a miniszterelnök. – De csak azért, hogy ne mondhassák, hogy nem kérdeztél.

Aztán mindenki nevetne. Nem feltétlenül azon, amit mondtak. Inkább azon, hogy milyen jól működik a társaság.

És az ember ott ülne, kissé tanácstalanul, mint egy matróz, akit véletlenül bevettek egy kapitányi értekezletre, de elfelejtettek tájékoztatni arról, hogy ő a hajón dolgozik-e, vagy csak az utas.

Mert persze lehet jóban lenni. Lehet tegeződni, viccelődni, régi ismerősnek lenni. Sőt, még az is lehet, hogy tényleg mindenki kiválóan érzi magát.

Csak van egy apró probléma.

A kormányinfó nem baráti összejövetel.

Ott az újságíró nem a saját kíváncsiságát képviseli, hanem azokét is, akik nem ülnek abban a teremben. Azokét, akiknek nincs telefonszáma a miniszterelnökhöz, nincs bennfentes mosolyuk, és nincs lehetőségük odaszólni két poén között:

–Akkor hogy is gondoltátok ezt vagy azt?
A túlzott bensőségesség pedig azért furcsa, mert egy idő után már nem az a kérdés, hogy ki kérdez keményebben.

Hanem az, hogy egyáltalán ki kérdez.

És ha a kormányinfó végére mindenki úgy távozik, mintha egy kellemes vasárnapi ebéden vett volna részt, akkor az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú:

Lehet, hogy nem sajtótájékoztatón jártunk.

Csak rossz ajtón mentünk be a baráti társaságba.