Kormányzati burleszk

Van az a pont, amikor az ember már nem tudja, hogy kormányzati tájékoztatást olvas-e, vagy egy kissé félresikerült filmet néz, amit komoly drámának szántak, de burleszk lett belőle.

​Az oktatási miniszterasszony számára például a jelek szerint elérkezett az idő, amikor a nemzet oktatási problémái közül a legégetőbb kérdés egy fürdőszoba bemutatása.
Különös luxus ez egy olyan országban, ahol az oktatásnak egyébként is akad néhány aprócska gondja.
De a külügy sem szeretne lemaradni a nemzeti jelentőségű hírek versenyében. Ott már azt is megtudhatjuk, hogy a miniszterasszony egy nap hány kávét iszik, és hány órát alszik. Mert a világpolitikában, mint tudjuk, vannak fontos kérdések, és vannak olyanok, amelyekről feltétlenül tudnunk kell, hogy megittak-e még egy presszót.
Közben a miniszterelnök olyan dolgokat jelent be eredményként, amelyek még nem valósultak meg. Csak tervben vannak. Ahogy tervben van az a több mint kétezer ígéret is, amit a kampány során olyan bőkezűen szórtak szét. Na igen, az ígéret az egyetlen olyan állami erőforrás, amelyből korlátlan készlet áll rendelkezésre.
Aztán van egy másik miniszter, akinek pedig az a legfontosabb dolga, hogy civil szervezeteket listázzon.
És mindeközben naponta háromszor hazahozzák az uniós pénzeket.
Vagy éppen készülnek hazahozni.
Vagy már majdnem hazahozták.
Attól függ, hogy éppen kinél van a billentyűzet.
És persze ebbe a sorba tökéletesen beleillik az a felemelő közlés is, amikor a határon túli magyarok megtudhatták: el lehetett volna venni a szavazati jogukat, de... nem vettük el.
Nem azért, mert ez valamilyen természetes, magától értetődő dolog volna, hanem mert jófejek voltunk. És nyilván véletlen az is, hogy ezt a bejelentést, némi figyelmeztetés-szag lengi körül.
Így működik a nagy állami kommunikációs varieté.
Az egyik szobában bemutatják a fürdőszobát.
A másikban megszámolják a kávékat.
A harmadikban listázzák a civileket.
A negyedikben bejelentik az eredményt, aminek a megvalósítási időpontja mindig holnap.
Az ötödikben hazahozzák az uniós pénzt.
A hatodikban pedig készülnek hazahozni.
A közönség meg csak ül a nézőtéren, mint Fülig Jimmy egy különösen rosszul sikerült kikötői üzlet után, és próbálja eldönteni:
vajon tényleg ennyi minden történik egyszerre, vagy csak valaki nagyon sokáig nyomva tartotta a „Küldés” gombot?
Mert ha így megy tovább, lassan már nem is kormányzati kommunikációt olvasunk.
Hanem egy folytatásos kalandregényt.
Csak itt a főhős mindig eredményt hirdet, mielőtt még megtörtént volna a tényleges esemény, a pénz pedig úton van valahonnan, valahová, és majd valamikor érkezik valakikhez.
Aki pedig ezt megpróbálja követni, annak tényleg csak egy biztos pontja marad:
a kávé legalább elfogyott.