Levél Piszkos Fredtől

Nem állt szándékomban ma megszólalni. Az ember, ha már egyszer túlélt néhány zendülést, három hajótörést, két félreértést és egy teljesen indokolatlan kikötői esküvőt, megtanulja, hogy a csend sokszor egészségesebb, mint a vélemény.
​
Aztán elém sodorta a szél azt a hírt.

Tizenhat éves kortól választójog.
​
Ilyenkor az ember ösztönösen körülnéz, nem maradt-e nyitva valahol a rumoshordó, mert ennyire jókedvű ötletek rendszerint onnan szoktak előmászni.

Persze ez nem akármilyen ötlet. A legfelső szintről érkezett. Olyan helyről, ahol az elhangzott gondolatoknak különös természetük van: először mindenki azt mondja rájuk, hogy csak egy felvetés, és sokan bíznak a józan ítélőképességben. De az a felső rész most roppant huzatos hely. Ezért borítékolható, hogy egyszer csak törvény lesz az ötletből. Mint amikor a kapitány tréfából megjegyzi, hogy "úszva gyorsabban haladnánk", és másnap már minden matróz a vízben evez... csak épp a saját karjával.

Nem is az a furcsa, hogy valaki ezt kitalálta.

Hanem hogy a gyerekekből hirtelen politikai érték lett. Tegnap még azt mondták, ne szólj közbe, kisfiam és mindenki hagyja ki a gyerekeket a politikai játszmákból. Ma már azt mondják: szavazz! Holnap talán azt is, hogy kampányolj. Mert ma már a vélemény többet ér, mint a tapasztalat.
 
Megjegyzem a hajón sem bíznánk a tizenhat éves kabinfiúra az útirányt. Legfeljebb azt, hogy számolja meg a sirályokat és ne etesse meg velük a szakácsot. Erre most azt mondják: "Fiam, itt van az ország kormánya. Tessék eldönteni, merre forduljon a hajó."

Ha így lesz, ugyanaz a gyerek délután még anyai engedéllyel mehet moziba, este pedig már beleszólhat, melyik kikötő felé vegye az irányt az egész hajóhad.

Ez kétségtelenül gazdaságos. Itt van az élettapasztalat nélküli politikai célcsoport.

Régen először valaki csak hajósinas lehetett, majd könnyűmatróz és így tovább. Előbb megtanulta, melyik kötél melyik, hová nem szabad lépni viharban, és miért nem tanácsos a kapitány pipáját vízipisztolynak nézni. Mindeközben felsikálta a fedélzetet, megtanulta, minek hol a helye és... neki hol van a helye. Csak utána kérdezték meg a véleményét.

Most majd fordítva lesz.

Előbb megkérdezzük a véleményét mindenről.

Aztán majd talán egyszer megtanulja, mi a különbség az orrárboc és az orra között.

Persze lehet, hogy én maradtam régimódi. Hiszen öreg tengerész vagyok. Én még úgy gondolom, hogy a zátony sem lesz puhább attól, hogy többen tartják jó ötletnek nekimenni.

De bizonyára fejlődik a világ.

Eljön még az idő, amikor az iskolában osztályelnök helyett már pénzügyminisztert választanak, a homokozóban költségvetési viták folynak és a lapátot csak kétharmaddal lehet megszerezni.

Én ugyan nem értek a politikához. Csak a hajókhoz. De az beszédes, hogy még egy részeg kapitány sem kérte ki a kabinfiú véleményét arról, merre van a szárazföld.

Így tehát maradok annál, amit a tenger megtanított.

Ha valaki még nem nőtt bele a mentőmellénybe, arra nem bízzuk az iránytű kezelését.

Még akkor sem, ha odafönt valaki azt mondja, hogy ez a jövő.

A tengernek ugyanis különös természete van. A tapasztalatlanságot még megbocsátja. A megbízhatóan rossz ítélőképességet már ritkábban.