Tovább a goebbelsi úton

Vártam, hosszú ideig vártam, hogy megírjam ezt a publicisztikát. Van ugyanis egy rossz szokásom: soha nem nyilvánítok véleményt könyvről, sorozatról, filmről úgy, hogy ne olvastam volna el, vagy néztem volna meg az adott művet. Ez sokszor igen fájdalmas, hiszen, ha teszem azt trilógiáról van szó, mindegy, hogy mennyire borzalmas volt az első rész, én végig szenvedem a folytatásokat is. Várom a csodát, bízva abban, hogy csak sikerül valami nézhetőt, valami jobbat összehozni. Éppen ezért, amikor kiderült, hogy a Temus Antikrisztus túl jól időzített, túlságosan kiszámított felbukkanásáról és egyéves működéséről „dokumentumfilmet” készítenek, akkor már tudtam, hogy ez most nagyon fog fájni. Szóval április elején megnéztem a filmet. Azóta pedig vártam arra, hogy a csalódottság helyét átvegye a józanság, az élményt pedig szavakba tudjam önteni.

Nem szándékozom klasszikus kritikát írni, mert az csak a rendes filmeknek jár. Ez azonban nem volt az, a dokumentumjelleget pedig csak annyiban hozta, hogy a választási eredményeket látva teljesen megbizonyosodhattunk róla, hogy a társadalmunk beteg. Nagyon. Nem mondom, hogy haldoklik, de egyelőre nem is mutatja a gyógyulás jeleit. Reménykedhetünk benne, hogy ez most egy tetszhalott állapot, vagy kómában van az értelmesebb részünk, de az ébredéstől még nagyon messze vagyunk. Na de vissza a filmhez.
​
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyűgöztek le. A mesterségbeli tudás vitathatatlan. Csak a szándék erősen megkérdőjelezhető tekintve a műfajt, amit megjelöltek. A Tavaszi szél ugyanis dokumentumfilmként hivatkozik magára, de egy idő után egyre kevésbé a dokumentálás érdekli. Inkább egy történetet épít. Pontosabban egy hőstörténetet. A főszereplő nem egyszerűen szereplője az eseményeknek, hanem azok mozgatórugója, akinek minden megszólalása újabb fejezet egy gondosan felépített legendában. Aki látott már néhány propagandafilmet a huszadik századból, annak ez a dramaturgia aligha lesz ismeretlen. Nem mondom, hogy a film készítőinek könnyű dolguk volt. Láthatóan mindent megtettek azért, hogy a főszereplőből következetes hőst faragjanak, aki fejest ugrik az ismeretlenbe és hirtelen emberek milliói követik. A filmkészítés azonban nehéz műfaj: a kamera olykor azt is megmutatja, amit a rendező nem szeretne. Van egy pillanat, amikor a gondosan felépített szerep megbicsaklik. A volt feleség kapcsolati erőszakról szóló állításaira adott reakció nem azért válik például emlékezetessé, mert sokat mond, hanem mert feltűnően keveset. Néha egy félmondat többet árul el valakiről, mint egy egész portréfilm.

Látszik, hogy igyekeznek emberünket roppant érzékennyé tenni, kevés sikerrel. Mégsem ez a leggyomorforgatóbb húzásuk. A legdurvább, hogy végig azon mesterkednek, hogy a „Kiválasztottat” Orbán Viktor fiatalkori másaként mutassák be, szerepét pedig oda húzzák fel, mint Orbánét, sőt túl is kívánják licitálni az elődöt. Doktor Unoka Doktor Miniszterelnököt az elnyomó rezsimmel egyedül megküzdő szabadságharcosnak állították be, akit ezért teremtett a Jóisten a földre. Arthur király története óta tudjuk, milyen hálás dramaturgiai eszköz ez: valaki, aki nem vágyik a kardra, mégis csak ő tudja kihúzni a kőből. A kérdés csak az, hogy ettől még igaz lesz-e a legenda? Itt azért már érezzük, hogy valamit nagyon át akarnak nekünk adni. A film újra és újra történelmi párhuzamokat keres. Olyan következetességgel, hogy egy idő után már nem is az a kérdés, mennyire állják meg a helyüket, hanem az, miért van rájuk ennyire szükség.

Megvan tehát a pátoszos hős, jöhet mellé a nép. A nép, akit nem akart vezetni, mégis ezt a sorsot szánta neki a teremtő. Ezt viszont erősíteni kell minden eszközzel. Jöhetnek tehát a nagytotálok, a zászlók, a kórussá váló tömeg és a megváltóként fényképezett főszereplő. Mindezek láttán az embernek igencsak kényelmetlen érzése támad és óhatatlanul eszébe jut néhány régi képsor. Nem azért, mert ugyanazt látja. Hanem mert ugyanazokat az eszközöket ismeri fel. A történelem iránt érdeklődőknek két cím talán beugrik. A többieknek ott a kereső, kereszőszónak meg írják be, hogy „Az akarat diadala”, vagy „Október: Tíz nap, ami megrázta a világot”. Tudom, hogy nem reels videók, de hát a Temus Antikrisztus széllel-bélelt filmjét is végig tudták nézni, ezek se lesznek hosszabbak. Bármilyen hasonlóság ezekkel biztosan csak a véletlen műve lehet.

E felismerés láttán, normális esetben itt érne véget a történet. Csakhogy a stáblista után nem kapcsolják fel a villanyt. Mert ami addig a vásznon zajlott, az a választási eredmények tükrében már a valóságban folytatódik. Hiába gondoltam én azt, hogy nem lehet, hogy ezek után megválasztanak egy ilyen embert az országunk élére. Ha ezt valaki filmen írja meg, valószínűleg arra a végre tippelnénk, hogy ez nem lehetséges. Csak aztán megszólal Morgan Freeman barátságos hangja, és halkan közli velünk: "De. Lehetséges.”
Ahogyan a film alatt is végig azt éreztem, hogy ez nagyon ki van találva és rettenetesen mesterkélt, úgy azóta is ezt érzem. Csak amíg azt kívülről figyeltem, április 12-e óta belerángattak minket a cselekménybe. A gépezet pedig azóta se áll le, bár látszik, hogy akadozik a felvevőgép. Ugyanis, amíg a Tavaszi szél felvételeit lehetett irányítani és aztán meg lehetett vágni, addig bizony a valóságot már kevésbé. Ideig-óráig persze transzban lehet tartani az embereket, de jóval nehezebb befolyásolni őket, mint korábban. Pontosabban befolyásolás alatt tartani. Az viszont igaz, hogy nagyon ezen vannak.

Ott van a régen független, ma már nyíltan tiszás influenszerek hada, nem beszélve az „objektív” sajtóról, akik a propaganda lelkes szócsövei. Eddig is nyilván azok voltak, csak most már még nagyobb arccal és felsőbbrendűségi tudattal nyomják. Ez persze természetes velejárója a hatalom megszerzésének. Aztán a közmédiát is megszállták, megindult a tisztogatás, valamint a megosztóbb, nemzeti hangok rendőri vegzálása is. Közben pedig mindent leural a kisfiú, aki miniszterelnököt játszik és aki számára láthatóan nincs jelentéktelen jelenet, ha kamera is akad a közelben. Ezért is tart maratoni felszólalásokat, „poénkodik”, arcoskodik és kiabál az Országházban. Kommunikálni meg csak a saját csatornáin szeret, vagy kommentekben igazít ki másokat, amit aztán mindenki átvesz. Mit átvesz?! Egyenesen vágyják, hogy felrakjon magáról egy jól irányzott képet!  

A gond ott kezdődik, hogy a kormányzásból egyelőre keveset látni és amit látunk az se kecsegtet minket happy enddel. A történet viszont napról napra épül. A hős most már királyi gúnyában tetszeleg, a díszletek a helyükön vannak. A dramaturgia sem új. Csak a szereplők változtak.

 A huszadik század történetét olvasva és ismerve az események láncolatát, kimenetelét csak azt lehet erre mondani, hogy vannak forgatókönyvek, amelyeket nemhogy újraforgatni nem szabad, hanem sokkal jobb, ha örökre fiókba zárjuk őket. A kulcsot pedig jó messzire eldobjuk.