Valóság helyett Potemkin-falu

Ez a történet egy kocsmában is kezdődhetett volna és akkor tisztességes félreértésről beszélhetnénk. Először azt hittük, hogy jó helyen járunk, mert minden ismerős volt. Aztán egyre inkább az a rossz érzésünk támadt, hogy ismét egy Potemkin-faluba keveredtünk.

Az első gyanús jel az volt, hogy a vezetőnk teljes meggyőződéssel állította: a valóság nem létezik. Mire valaki megkérdezte tőle, hogy akkor ő maga miféle minőségben van jelen. Az illető erre közölte, hogy ez csak egy értelmezés. Erre a többiek bólogattak, mert a bólogatás ingyen volt, a gondolkodás pedig egyre drágább mulatságnak számított.
Ez volt az a pont, amikor megérdeklődtük, hogy mégis, hová hozott minket Tuskó lopott bárkája, mert nekünk eddig az volt a meggyőződésünk, hogy nem mentünk messzire, csak a túlpartra.
A választ meg is kaptuk: ez itt már Facebookisztán.
Ezen a helyen a tényeknek nincs különösebb tekintélyük. Olyasmik, mint a villanyszámla vagy a gravitáció ugyan még makacsul ragaszkodnak a saját álláspontjukhoz, de ezt sokan csupán kommunikációs hibának tekintik.
A tény ebben az országban afféle utcai zenész. Ha szépen játszik, kap néhány lájkot. Ha nem tetszik a dallam, akkor kijelentik róla, hogy elfogult.
A legnagyobb tekintély azonban a Vélemény, melynek legfőbb támogatója az Érzés. Nem azért, mert értenek valamihez, hanem mert mindig kéznél vannak. Különös képességük, hogy soha nem bizonytalanok, mindenről teljes bizonyossággal nyilatkoznak. Ez a tulajdonság egyébként rendszerint fordított arányban áll a tudásukkal.
Eleinte az ember nevet ezen. Különösen akkor, amikor két teljesen ismeretlen alak halálos komolysággal veszekszik azon, hogy a gömb vajon laposabb-e annál, mint amilyenek a gömbök általában lenni szoktak. Az ilyesmi kellemes időtöltés, főként annak, aki nem kíván részt venni benne.
Később azonban feltűnik valami nyugtalanító.
A valóság egyre ritkábban szól hozzá a vitákhoz. Talán megsértődött. Talán rájött, hogy semmi értelme bizonyítékokkal hadonászni ott, ahol mindenki hozott magával egy saját univerzumot, és ragaszkodik hozzá, hogy azt a többiek is fogadják el hivatalos kiadásnak.
Az ember ilyenkor ösztönösen körülnéz, hátha akad még valaki, aki emlékszik arra az ódivatú szokásra, hogy a dolgok vagy megtörténtek, vagy nem. De ilyet találni körülbelül olyan nehéz, mint józan matrózt hétfő hajnalban vagy becsületes uzsorást nyitvatartási időben.
És akkor egyszer csak arra eszmélünk, hogy már halkan beszélünk. Nem azért, mert félünk. Hanem mert kezdünk attól tartani, hogy mi maradtunk egyedül, akik még különbséget tudnak tenni a tény, a vélemény és az érzések között.
Ez pedig már nem az a fajta történet, amelynek a végén Piszkos Fred felgyújt valamit, mindenki kap egy pofont és helyreáll a világ rendje.
Ez sokkal inkább az a sztori, amikor rájövünk épelméjűként kerültünk a zártosztályra. Kezdetben ez egy különleges, sőt roppant szórakoztató tapasztalás. Idővel azonban eltűnik a mosoly, mert itt mindenki szabadon járhat-kelhet, csak mi kaptunk kényszerzubbonyt.