Mindenki hópihe?

Újabban akármely csapszékbe megy az ember, folyamatosan ebbe az "mindenki tehetséges valamiben" típusú mantrába botlik.

Régen ehhez kellett legalább egy feszítővas vagy egy kis csempészáru. Vagy egy székláb.
​
A nevelési tanácsadók tele vannak vele, a pedagógiai továbbképzések meg már csak erről szólnak. "Alternatív tehetségek", "mindenki más", "ne legyen nyomasztás" – a szlogenek dőlnek a csapból is, mintha csak valami olcsó YA (leánykori nevén ifjúságiregény) marketingfogásai lennének.

Ez még önmagában nem is lenne gond. Az empátia és a megértés témájában már egész csomó szép alkotás született. A reformszövegek, az LMBTQ és a csillámpóni lobbi megjelenése óta viszont mintha fazonigazításon estek volna át ezek a tanítási elvek, és nem biztos, hogy az előnyükre.
​
Oké, rendben van, a posztkomcsi tekintélyelvűség lebontása mindkét oldalon régóta vágyálom, de ez a mostani áradat azért kissé meglepő. Direkt utánanéztem a szakirodalomban: a valódi teljesítmény, a szigorú mérce és a szelekció ma már olyan ritka, mint egy zombi-apokalipszis egy Kubrick filmben. Vagy esetleg ez már a végső hanyatlás? Ha igen, miért nem kaptam meg a memót?

A "tudományos alaposságú" kutatómunka (értsd: szocmédia posztok megfigyelése) során a választásom erre a "mindenkit meg kell dicsérni" típusú oktatási modellre esett. A konklúzió? A meghátrálás nem is tűnt volna rossz ötletnek.

Az „a kis Hannarózsa/Brendonkevin”  a suliban már nem csak tanuló volt, hanem ADHD-s, diszlexiás, különleges igényű, megjelölt, és a szülő szerint amúgy is "nagyon megvan a véleménye", szóval, ha nem kap ötöst, az csak a tanár hibája lehet.

Nem akarom túldimenzionálni a helyzetet, de a rinyafaktor ebben a rendszerben 10-es skálán stabilan 9-es. A Tölgyek alatt két versszaka? Tantalosz kínjai valószínűleg wellnesskezelésnek tűntek volna a tanárok mellett, akik a félévi bizonyítványok előtt már csak a békés elvonulás reményében osztogatják a négyeseket, miközben a gyerekek az unalom legkisebb jelére is a telefonjukért nyúlnak.

És persze, ott a "resztoratív konfliktuskezelés" (ezt ne hozzátok fel mentőkörülménynek tárgyaláson Valparaísoban) – ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy a 2024-es frisshús tanár, a kezében a "Legjobb Osztályfőnök" bögrével, némán mered a semmibe, miközben az osztály zsizseg, bekiabál és tiktokozik.

Nadrágomat egy lóért!

Olyan ez, mint egy politikailag korrekt New Age tiniszappanopera, ahol a teljesítmény csak egy opcionális extra, és mindenki, de hangsúlyozom, mindenki egyedi hópihe.

Lehetne itt okosan, szivarvéget rágcsálva hümmögni, felvázolni a modern nevelés minden előnyét és hátrányát, de az eredmény látható: a nívó lezuhant, a szellem elapadt. A "papíros" gyerekek követelőző szülőkkel a hátuk mögött, a tanárok meg kiégetten, streaming-függően, már csak a fizetős kirándulásokon látják a jövőt.

Aztán az ember elmegy egy varietébe vagy egy atlétikai stadionba, és rájön: ott nincs helye a "másnak lenni"- nek, csak jobbnak lenni.

Ott a sebész nem ADHD-s, a balerina nem 95 kilós, és a matek nem "érdekfüggő".

Ott a teljesítmény az egyetlen ütőkártya, bárhogy keveri az ember a megjelölt lapjait.

Miért is nem erre készítünk fel? Talán mert a valódi munka – a gyakorlás, az idegrendszer edzése, a monotonitás tűrése – fájdalmasabb, mint 20 percet kiabálni a tábla előtt. A végeredmény pedig egy generáció, amelyik azt hiszi, ha elég hangosan mondja, hogy ő más, akkor az univerzum majd tapsol neki. Szólok előre: nem fog. A hattyúk tava nem hajlítható, a fizika törvényei még annyira sem, mint egy lökhárító.

Az igazi tehetség pedig pont arra képes, amire a mai rendszer a legkevésbé: szigorúan, keményen és megalkuvás nélkül dolgozni.

Minden más csak ingujjba rejtett ász.