Mindenki szív

Kijózanodásom után – mert itt Oránban sokat lehet inni ám – Csülök javaslatára pár könyvet kivettem a billegő székláb alól. Nem kellett volna.
​
Megdöbbenve olvastam ugyanis, hogy újabb csapás fenyeget a magyar könyvpiacon, ugyanis Murinai Angéla úgy döntött, hogy a személyes frusztrációit nem egy, hanem egyenesen három kötetnyi terjedelemben szabadítja rá a gyanútlan olvasókra!

Megkaptuk már a 10 okom a haragrá-t, ami irodalmi szempontból kábé annyira értékelhető, mint egy nagybetűvel szedett, hisztérikus kocsmai hőbörgés; aztán jött az AnyaSzív, ami úgy hangzik, mintha egy giccses képeslapot kereszteztek volna egy passzív-agresszív szülői értekezlettel. És ha ez nem lenne elég, már a nyakunkon a harmadik, egyelőre névtelen kötet – gondolom valami Haragom a méhlepényben vagy A trauma immanens egysége munkacímen fut a kiadónál. (Szultánom, mondtam már neked, hogy ne igyál annyi rumot, mert ötleteket adsz a népnek! – Senki Alfonz jegyzete.)

Emlékszünk még a zseniális kiszólására, amikor Angéla azzal vágott fel, hogy a könyvesboltban ő Gárdonyi és Mikszáth között van a polcon? Komolyan, mintha a menzás néni a panírozott párizsijával beállítana a Bocuse d'Or-ra, és kikövetelné magának az aranyérmet. Ez a Dunning-Kruger hatás olyan letaglózó esete, ami nagyjából az alsókategóriás, háromperces szavatossági idejű beduin hullajelöltek szintjén mozog a legrosszabb ponyvákban.

Általános tanácsként érdemes lenne alkalmazni az ún. Csülök-elvet, csak itt fordítva: ő halálosan komolyan gondolja ezt a pubertástól átitatott, világfájdalmas anyanyavalygást, de az eredmény inkább egy önparódiába hajló röhejvérengzés. A 10 okom a haragra lapjain a szerző nagyjából láncfűrésszel esik neki a társadalomnak, a patriarchátusnak meg mindenkinek is, de a trancsír-próbálkozásai működésképtelenek. Nincsenek igazi konfliktusok, nincsenek hús-vér karakterek, nincsenek finom árnyalatok – csak egy arctalan, monomániás kliséhalmaz, meg a szerző önnön nagyszerűségétől megrészegült, feleslegesen túlírt önsajnálata, ami cselekményszinten egy ide-oda lötyögő, állott szagú massza.

A szerző mintha tisztában sem lenne azzal, hogy az arcunkba tolt nyers indulat és az évtizedek óta meghaladott-feminista hőzöngés önmagában nem irodalom. Mintha valami véres, áldozati állatot zörgetne kétségbeesetten az olvasó előtt, hátha attól mélynek és szépirodalminak tűnik a dolog. A szöveg olykor fejest ugrik a mélybe, és a nyelvezet annyira erőtlen és inkoherens, hogy még egy rummal teleitatott tizenéves hajósinas is leüvöltené a szerző haját felháborodásában. Olyan élmény végigrágni magunkat egy-egy ilyen köteten, mint a kedves tartózkodási helyem, a Sing-sing munkatermében a zacskóragasztás.

És mindezt kiadják. Feltehetően a siker reményében. Az életunt, saját sorsukba beleszürkült háziasszonyok és a sikerre sóvárgók meg veszik (és még postáztatják is!), mert elhitetik velük, hogy ez a generikus traumahiszti a magasirodalom. Akinek pedig Kaffka Margit vagy Kosztolányi Dezső „érthetetlen”, az persze, hogy megveszi Angéla háromkötetes dührohamát, mert abban legalább nem kell gondolkodni a mondatok mögöttes tartalmán.

Egyelőre itt tart a trilógia. Addig is, amíg rá nem szabadítják a világra a harmadik kötetet, marad a „mondj egy oldalszámot tíz és kétszáz között, és röhögjünk/sírjunk az ottani modoros marhaságokon” című tréfás népi játék. Én meg csendben, irigység nélkül tovább csiszolgatom a mondataimat munka közben, és meghagyom Angélát Gárdonyi és Mikszáth között – már ha a vásárlók közben nem teszik át a pszichológiai önsegítő bóvlik, vagy az eklatáns papírhulladék közé. Annak legalább haszna lenne.

Bár a szék billegését nem állítja meg.