Schillinger és Terék esete a kollektív klinikai halállal

Két könyvet olvastam el, ami önmagában még nem volna különösebb szerencsétlenség, de a második végére rájöttem, hogy tulajdonképpen ugyanazt olvastam kétszer. Ezt sérelmeztem. Ha az ember kétszer fizet ugyanazért, legalább egyszer hadd legyen új.

Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című könyve és Terék Anna Jégje körülbelül ugyanannak a kulturális rosszkedvnek két változata. Az egyik kiabál, a másik fázik, de végül mindketten oda jutnak, hogy nincs piac, nincs olvasó, nincs valódi kultúra, mert a rendszer mindent elrontott. Ez igen praktikus elmélet. Ha az ember sikeres, akkor tehetséges. Ha sikertelen, akkor történelmi korszak van.

Senki Alfonz szerint azonban időnként fel kell tenni magunknak azt a kérdést is, hogy nem mi csináltunk-e valamit rosszul.

Ezért Alfonzt bizonyos társaságokban nem szeretik.
A könyvek puhák, rövidek, és körülbelül egy tisztes berúgás árába kerülnek. Ennyiért az ember joggal gondolná, hogy a gondolkodás egy részét már elvégezték helyette. Itt sajnos fordítva történt. A fóliázás, a kulturális elnyomás és a megszűnt piac körül hosszú panaszmenet indul, pedig közben van Facebook, Substack, saját oldal, YouTube és annyi egyéb publikációs felület, hogy ma már inkább az a művészet, ha az embernek sikerül valamit nem publikálnia.

Talán feltételezhetjük, hogy nem minden ajtó van bezárva. Elképzelhető, hogy a közönség egyszerűen nem akar bemenni.

Ez természetesen igen kellemetlen lehetőség.
Csülök szerint az ember ilyenkor vagy jobb könyvet ír, vagy nagyobb táblát tesz az ajtóra. Csülök nem irodalmár, ezért néha meglepően értelmes dolgokat mond.

Traumából viszont akad bőven. Nekem egyszer ellopták a nadrágomat, és ez kétségtelenül kellemetlen volt, de nem következtettem belőle arra, hogy megszűnt a textilipar. Pedig akkor még fiatal voltam, és könnyelmű.

Itt azonban a személyes kudarc feltűnően gyorsan válik általános társadalomelméletté. Ha a könyv nem fogy, nincs piac. Ha kritizálják, elnyomás van. Ha az olvasó unatkozik, valószínűleg nem érti a történelmi helyzetet.
​
Ez körülbelül olyan, mintha Tuskó Hopkins elrontana egy rántottát, majd kijelentené, hogy Európában megszűnt a baromfitenyésztés.
Hopkins erre képes.

Azt viszont egyik könyv sem szereti különösebben felvetni, hogy esetleg többet kellett volna olvasni, írni, húzni, átírni és megint elolvasni. Pedig az írói munka állítólag ilyen. Az ember ír valamit, aztán rájön, hogy rossz, és nem a politikai rendszert cseréli le, hanem a mondatot.
Ez kevésbé látványos, viszont időnként használ.

A trauma lehet irodalom. A düh is lehet irodalom. A politika is. Még a sértettségből is lehet jó könyv, bár ahhoz a sértettségen kívül rendszerint könyv is szükséges.

A két kötet problémája tehát nem az, hogy keserűek vagy politikusak. Hanem hogy időnként úgy viselkednek, mintha már maga a keserűség bizonyítaná az értéküket.

Pedig a feketekávé is keserű, ha éppen el nem sózzák.

Az olvasó különben makacs lény. Nem kötelessége szeretni valamit csak azért, mert fontos témáról szól. Ha leteszi a könyvet, akkor letette. Utána lehet neki magyarázni, hogy történelmi jelentőségű művet tett le, de ettől nem veszi fel újra.
Senki Alfonz szerint ez piacgazdaság.
Csülök szerint neveletlenség.

Tuskó Hopkins szerint mindegy, csak ne kérjék vissza a könyvet.

Én pedig annyit mondok: aki trauma-irodalmat ír, írjon. Aki társadalmat kritizál, kritizáljon. De mielőtt elkér érte egy fityinget is, olvassa át még egyszer.

A fa ugyanis ártatlan.

És ha már kivágták, legalább ne hiába történtjen.